Ez a nem mindennapi szó annak a nyelvújítói programnak az elnevezése, amely először a 19. század elején próbált gyökeret verni, pótolandó a „hiányosságot”, hogy a magyarban nincs nyelvtani nem. Folnesics János volt ennek a törekvésnek a képviselője, aki Alvina címmel 1807-ben egy ennek szellemében megírt regényt is megjelentetett. Kazinczy Ferenc eleinte támogatta az ötletet, s azt írta: „mivel nincsen nyelvünkben olyatén végszócska, formáló szócska, mely nőstényt jelentene, mint ezt jelentik a német nyelvben az -in; a diákban az -a vagy -ir avagy -issa szócskák: azért az okosság azt kívánja, hogy a jóra indult szokást ne hátráltassuk, hanem segéljük”, azaz a -né szócskát vezessék be a grammatikai nem jelölésére – a férfi legyen ő, a nő őné –, ami így festett (volna): szépné, barátságosné, másikné…
Ez az indítvány – akárcsak nőstényítésre irányuló többi törekvés – természetesen nem vert gyökeret. Arra, hogy korántsem tekinthetjük ezt hiányosságnak, Kossa János érdekes példát hoz fel: összehasonlítja Stendhal Vörös és fekete című regényének részletét a francia szöveggel, és megállapítja, hogy az eredetiben nyolc mondatban tizenhárom személyi utalás fordul elő, míg a magyarban csupán három, mégsem érezzük a férfi-női névmás hiányát, a fordítás mesterkéletlen.
Kétnyelvű környezetünkben gyakori a feminizálás jelensége, szerb nyelvi hatásra több -nő utótagú szót használunk. Pályafutásom kezdetén így mutattak be valakinek: „ő az új lektornőnk”, ami zavaróan hatott, hiszen kinézetemből, nevemből (vagy legalább abból, hogy szoknyát hordok) világosan kitűnik, hogy nő vagyok, fölösleges hangsúlyozni. Találkoztam olyan hevenyészett fordítással, amelyben következetesen hivatalnokokról és hivatalnoknőkről írtak, ami szintén túlzás, a foglalkozásneveknél legtöbbször elhagyható a -nő utótag. Más szempont szerint olykor mégis kívánatos jelölni a megnevezésben, hogy asszonyról van szó, mert megszólításként választékosabbnak hat: elnök asszony, igazgató asszony. Ha Kovács Mária, az iskola igazgatója nyilatkozik, fölösleges „nősíteni”, ha visszautalunk a személyére, nevezhetjük igazgatónőnek (más stílusértékű kifejezéssel igazgató asszonynak). Ha egy egyesület elnöke, nem hívjuk elnöknőnek; esetleg elnök asszonynak. Ha újságíró, a Kovács Mária újságírónő és a Kovács Mária újságíró asszony egyaránt szokatlanul hat. Ha orvos vagy színész, egészen természetes módon doktornőnek vagy művésznőnek szólítjuk, ám semmiképp sem doktor asszonynak vagy művész asszonynak.
Ez a néhány példa csupán jelzi a jelenség összetettségét, sőt a kétnyelvűségben a „nőstényítés” témája még szerteágazóbb. Megfogadhatjuk Kosztolányi Dezső szavait, akinek A nyelvről és lélekről (1928) című írásából idézünk:
„Hegedüs Lóránt egyik hozzám intézett cikkében azt indítványozta, amitől egyébként már nyelvújító elődeink is irtóztak, hogy az elbeszélés tömörsége érdekében különböztessük meg egy jellel a nő és férfi nemét, legalább a harmadik személyű névmás esetében. Múltkor pedig a fehér asztalnál azt mondotta nekem, hogy a nő legyen ő, a férfi pedig ű. Az ötlet elmés, megvesztegető, rendkívül tetszetős. Az ő a finomabb, a nőiesebb, az ű pedig, mely a népnyelvben máris hallható – igaz, hogy mind a két nemre vonatkoztatva –, az érdesebb, a marconább, a férfiasabb. Ennélfogva a jövő regényírója így írhatna: »Ű megcsókolta az ő száját, mire ő arcul legyintette ű-t«. Csakhogy ez az újítás aligha verne gyökeret, mert sokkal jobban ellenkezik nyelvünk szellemével, mint Baróti Szabó Dávid legerőszakosabb szóalkotása. Ahogy a hold és nap nemét nem érzem, a nő és férfi neme is közönyös előttem, mihelyt nem az utcán találkozom velük, hanem a nyelvtanban. Ha nyelvünk eddig nem látta ennek a híját, akkor nyilván nekünk sem szabad meglátnunk.”