Csáth Géza mellszobra Szabadkán (Lukács Melinda felvétele)
2019. szeptember 11-én volt ötven éve annak, hogy Szabadkán felavatták Csáth Géza mellszobrát. Kolozsi Tibor 1969. szeptember 12-én a 7 Napban Egy szobor – mint hírnök címmel jelentette meg írását, amely nem csak az ötvenedik évforduló kapcsán aktuális: „Szabadka – sajnos – nemigen bővelkedik emlékművekben. És ez a szegénység nem is csupán napjainkra vonatkozik, azaz nem Szabadka kulturális visszafejlődését jelzi, amiről – okkal vagy ok nélkül – olyan sok szó esett az utóbbi időben. (…) Akármennyire is töröm a fejem, az egyetlen, Fekete Iván cárnak nevezett Jovan Nenadon kívül nemigen jut eszembe egyetlen más személyiség sem, akinek emlékét valaha is szobor őrizte volna a város falai között. Szabadka – ha voltak is ilyen igényei – megelégedett a Szentháromság szobrával vagy a Flórián-szoborral, és az új idők háborúira, fasizmusra, rombolásra és gyilkolásra emlékező légkörének kellett beköszönnie ahhoz is, hogy Toma Rosandić emlékműve helyet kapjon a Fasizmus áldozatainak a terén, a park előtt. (…)”
Fontosnak tartom ezt a meggyőződés erejével áthatott és – a meggyőződés felől nézve – becsületesen megírt újságcikket, amely több szempontból is rendkívül tanulságos: szándékosan vagy szándékolatlanul elfeledkezik azokról az emlékművekről, büsztökről, szobrokról, amelyeket felállított a város, de nyilvánvalóan egy másik érában, más értékrend, más hatalmi viszonyok mentén, egy másik országban, és amelyeket átkomponáltak, eltüntettek, megsemmisítettek. Ugyanennek a gondolatmenetnek eredménye Jovan Nenadnak mint a város szempontjából fontos személyiségnek a beemelése a cikkbe, elegánsan megkerülve a szobor felállításának évét (1927), majd eltávolításának évét (1941), ahogyan azt a tényt sem említi a cikk, hogy a város főtere korábban sem volt emlékmű nélküli. Igaz, annak csúcsán turul volt, és a győztes magyar kaponyai csata ötvenedik évfordulójára emelték.
Ugyanilyen tanulságos Szabadka kulturális visszafejlődésének emlegetése, ami jól illeszkedett abba – a kimúlni az elmúlt ötven évben sem szándékozó, de mára érdektelenné és világosan látható módon érvénytelen, a város provincializálódását kimódoltan hangsúlyozó – diskurzusba, amelynek lényege a sejtetett, soha nem pontosított, kínosan csúszkáló évtizedekhez kötött aranykor, amelyhez képest megtörténik az intellektuális züllés.
Hasonlóképpen tanulságos, ahogyan Szabadka első köztéri szobráról, az alig négy évvel korábban (1965) az eredeti helyéről eltávolított Szentháromság-szoborról, a szabadkaiak által közösen emelt első köztéri szoborról és (eredeti helyéről szintén száműzött) Szent Flórián-szoborról ír, párhuzamot éreztetve a fasizmus áldozatainak emlékművével, amely a „park előtt” áll – ami igaz. Ugyanakkor a püspöki palota előtt is. Nehéz volna úgy értelmezni, hogy 1946-ban, amikor emlékünnepség keretében ott helyezték el „agyonlőtt, felakasztott vagy a felszabadításért vívott harcok során elesett helyi forradalmárok, illetve a munkásmozgalom nagyjainak földi maradványait”, a helyszín kiválasztásában nem játszott szerepet a püspöki palota és a bazilika közelsége. Az egyébként nagyszerű és kiemelkedő esztétikai értékkel bíró emlékmű több fázisban készült el, ünnepélyesen 1952-ben leplezték le.
Kolozsi Tibor újságcikkében legalább olyan fontosak a leírt, mint a le nem írt mondatok, tények. Új világot építeni ugyanolyan fontos, mint tiszteletben tartani a múltat – vagy végképp eltörölni, ki-ki a maga meggyőződése szerint éli meg a múlthoz való viszonyulást. Ez az újságcikk noha nem harcos hangvételű, és a múltat elhallgatásban törli el, amúgy tulajdonképpen nem akarja eltörölni, mert nincs is mit eltörölni – hiszen nem is volt semmi ebben a kulturálisan egyre lemaradóbb, apró ablakokból vaksin pislogó (stb. stb.) városban. Legfeljebb a Szentháromság és Szent Flórián. Még szerencse, hogy lett Jovan Nenad, a Fasizmus áldozatainak emlékműve és méltó főhajtásként Csáth Géza-mellszobor. Valahogyan így áll össze a cikk egészének és ezen idézett részletének metaüzenete.
Nem lehetett egyszerű dolga az Életjel szerkesztőbizottságának, amikor azzal a kéréssel fordult a községi szkupstina felé, hogy Csáth Géza halálának évfordulója alkalmából helyeztessen emléktáblát a szülőházra, és állíttasson szobrot az írónak. Ma büszkén mondhatjuk, hogy Csáth Gézát nem feledtük el, legalábbis mi, a szülővárosában, jóval korábban értékelni kezdtük, mint azt a magyar irodalomtörténet és irodalmi emlékezet megtette. Ez is igaz, de legalább annyira féligazság, mint amilyeneket a Kolozsi-cikkben olvashatunk. Az azonban elvitathatatlan tény, hogy Jugoszláviában mellszobrot kapott Csáth Géza, mégpedig a város főterén.
Nem csak Kolozsi cikkéből derül ki a figyelmes olvasó számára, hogy a Csáth-szobor felállítása kapcsolt megoldás volt. A Magyar Szóban megjelent cikkében (1969. szeptember 11.) Kvazimodo Braun István írja: „Így került sor arra, hogy az Életjel, a Te és a Dévavári kezdeményezésére folytatta az eszmecserét, és most már véglegesen eldőlt, hogy felállítjuk a város központjában Csáth Géza szobra mellé Boza Šarčević szobrát. Hisszük és reméljük, hogy kihozzuk a város központjába, ki a szabad terekre Matko Vuković, Kizur István, Lazar Nešić szobrát.”
Kolozsi Tibor erről így ír idézett cikkében: „Igaz, nem is olyan régen elkészült Kizur István, Lazar Nešić és Matko Vuković kis mellszobra, de arányaik annyira elveszők, hogy nem is állították ki őket szabad területre, hanem csupán a kultúrpalota vesztibüljét díszítik. És igaz az is, hogy az egészségügyi intézet kezdeményezésére önálló vállalkozásban immár néhány szobor is emelkedik az intézet épülete előtt az orvostudomány kimagasló alakjairól, de ezek a szobrok is egy eléggé félreeső helyen vannak, és elsősorban egyetlen intézményhez fűződnek.”
A kapcsolt szoborállítás értelmében tehát Csáth Géza megkapja a maga méltó helyét a városközpontban, de ugyanez kijár a fent említett négy embernek is – foglalkozzunk tehát az ő személyükkel is.
Boza Šarčević szobrát 1971. április 1-jén leplezték le a Korzón, ott, ahol jelenleg a Đinđić plató található. Azt olvashatjuk, hogy ez Joso Šokčić újságíró és Ivan Meštrović szobrász közös álma, kezdeményezése volt. A nyolcvanas években a mellszobor átkerült az akkori Lenin parkba.
Sárcsevics Ambrus, ahogyan a jeles személyiséget a magyarok nevezik, a bunyevác és a sokác nyelvek és nemzetiségek egyenlőségének szószólója volt, fordító, kiadó, irodalmár.
Mielőtt tovább folytatnánk, egy hosszabb pillanatra időzzünk annál a ténynél, amit a Kolozsi-cikk elhallgat, miközben Szabadka szoborszegénységéről ír: 1900-ban avatták fel Stróbl Alajos Erzsébet királyné mellszobrát abban a parkban, ahová a nyolcvanas években Boza Šarčević került – Lenin park előtt egyébként Erzsébet királyné park volt a még ma is szép városi park neve. Egy évvel később, 1901-ben pedig Telcs Ede első köztéri szobrát, egy Erzsébet-fejet lepleztek le a kaszárnya udvarán, ahol gyönyörű parkot alakítottak ki, amelyet Erzsébet ligetnek neveztek el. Ma első kaszárnya néven ismerjük ezt az épületet, a csodálatos parkról nagyszüleink történeteiből tudhatunk sokat. Gőzerővel zajlik a bontás arrafelé, de ha visszaállítják a parkot, a nevet, a szobrot (tíz évvel ezelőtti cikkből úgy tudjuk, a Türr István Múzeum Telcs-hagyatékában megtalálható a szobor gipszmintája), akkor meg is mentenek valamit a város történelméből.
Mindkét Erzsébet-szobor 1919 után tűnt el, kalandos újra-feltűnésükről nagyszerű munkákat olvashatunk.
Kizur István (Erzsébetlak, 1904 – Maglaj, 1942) fémmunkás, munkásmozgalmi aktivista és forradalmár 1924-ben költözött Szabadkára, részt vett a bérharcokban, sztrájkokat vezetett, a II. Proletárbrigád 3. századának harcosaként a boszniai Maglaj közelében lévő hegy oldalán kapott halálos golyót. A II. Proletárbrigád ismeretlen harcosaként a kupresi közös partizánsírban nyugszik. Életéről Kolozsi Tibor érzelemdús, regényes hangvételű megható könyvet írt, amelyet az Életjel adott ki 1975-ben (Erzsébetlaktól Maglajig – Kizur István forradalmi életútja).
Lazar Nešićről Balogh István írt könyvet, amelyet az Életjel 1984-ben jelentetett meg (Az első – Dokumentumriport Lazar Nešić életéről). Ez a könyv rekonstruálja a Jugoszláv Kommunista Párt szabadkai körzeti bizottsága titkárának életét és halálának körülményeit. Bátor, elkötelezett életet élt, harcolt Spanyolországban a nemzetközi brigád harcosaként, jó barátja volt egyébként Kizur Istvánnak, akivel együtt 1932 elején tértek vissza Szabadkára. Itt tartóztatták le 1941 áprilisában, sógora temetését követően, a városháza harmadik emeletének rendőrségi fogdájában kínozták, tíz nappal később agyonlőtték.
Balogh a könyvét idézettel kezdi, mégpedig Petkovics Kálmántól idéz, az Életjel által 1973-ban megjelentetett könyvből (Áprilistól novemberig): „Alig harminc órája, hogy a megszállók Szabadkára érkeztek. A városban felfordulás. Lövöldözés. »Csetnikháború«. Bizonyítékok nélkül, rágalmakra végeztek ki, lőttek agyon embereket, elég, ha valaki szerb volt, ha rámondták, hogy csetnik… Mert háború kellett Horthyéknak.” Balogh ennél jobb érzékkel írta meg a könyvet, rejtély, hogy miért választotta kezdésnek ezt a részletet – Petkovics, a Hét Nap egykori főszerkesztője, a „szocializmus gyermeke” ennyire talán nem volt elvakult és felszínes.
Matko Vukovićról Gajdos Tibor írt könyvet, amelyet az Életjel 1975-ben jelentetett meg (A sziklaember – Matko Vuković életútja). A meggyőződéses kommunista 1891-ben született Mérgespusztán, többször ült börtönben „a reakciós agyaglábakon álló Jugoszláv Királyság”-ban is. 1941. augusztus 14-én, az első búzaasztagok fellobbantása után ismét letartóztatták, Topolyára vitték, és a Bajsai úti táborba zárták. Október 21-én a szabadkai Sárga Házba szállították. Tíz nappal később belehalt az embertelen kínzásokba.
E három kommunista mártír büsztje 2018-ban tűnt el a talapzatról. Azóta a bronzfejeket rögzítő csavar éktelenkedik csak ott.
Visszatérve Kvazimodo Braun István Magyar Szóban és Kolozsi Tibor 7 Napban megjelent cikkére, amelyben örömüket fejezik ki a Csáth Géza-szobor felállítása kapcsán, ugyanakkor határozottan jelzik, hogy a három mártírhalált halt kommunistának, valamint a bunyevác megújhodásért tevékenyen harcoló irodalmárnak is szobrot kell állítani, illetve azokat köztéren elhelyezni, akár fel is merülhetne a kérdés, hogy: mégis, hogy? Mi köze van egymáshoz a modern magyar irodalom egyik meghatározó írójának a három kommunistához? Vagy mi köti össze a bunyevác–sokác irodalmárt a zenekritikus orvos-íróval?
Amennyire logikus volna feltenni ezeket a kérdéseket, ugyanannyira nem volna helyénvaló – kiragadni egy adott korból, a lehetőségek és szorítások gyűrűjéből a küzdelmes megoldásokat. Viszont maga a tény, hogy Braun és Kolozsi a médiában megjelenő, irányító és célzatos újságcikkben feladatot adott, segít megérteni, hogyan működik a világ. Segít elfogadtatni, hogy nem egyféle a múlt és nem csak ezek vagy azok érdemelnek emlékjelet. Segít megértetni, hogy a diktatúrák elmúltával a városok történetében jelentős szerepet betöltő személyiségek, események emlékjeleit meg kell őrizni, ha konszenzus alakul ki, akkor helyére kell állítani, akiket pedig a történelem ideológiai megfontolásból süllyesztőbe küldött, be kell emelni.
Természetesen lehetetlenség volna észre nem venni, hogy minden emlékjel kapcsán viták lángolnak fel, az elégedetlenek cikkekben nyilvánulnak meg – minden kevés és másként kellett volna, sokkal előbb és más helyszínen. A kifogások mellett szépirodalomba bugyolált vádaskodások is akadnak, miszerint csak arra kellenek az emlékjelek, hogy a politikusok szónokoljanak. Az esztétikai kifogások sora sem rövid – erről vitát nyitni felesleges, mert az emlékjel, akkor jól sikerült, ha belealakul a környezetbe, ha része lesz a mindennapoknak. Ezt pedig az idő dönti el. Amíg a befalazott Nepomukihoz virágot helyeznek el, addig jelentése és jelentősége lesz annak, hogy valakik a szobrot odahelyezték. És addig talán a két hidat is megőrzi az emlékezet, amit a várost átszelő Fűzfás-patak fölé emeltek – ha már utcanév nem őrzi emlékét.
Csáth Géza száz éve halt meg. Érdeklődve kerestem az írásokat, amik szeptember 11-én nálunk megjelentek. Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt mondom, mintha nem e táj szülte volna, mintha nem e táj fogadta volna magába. Majdhogynem irigykedve gondoltam az ötven évvel korábbiakra, akik ideológiai meggyőződésüket nem hátrahagyva, hanem éppen ellenkezőleg, azt nagyon is beemelve, de megemlékeztek a kerek évfordulóról. Úgy tűnik, szellemi örököseiket a folyamatos és folytonos elégedetlenkedés gátolja meg az emlékezésben. De azokat, akik nem az ő szellemi örököseik, vajon mi akadályozza?
