(Dávid Csilla felvétele)
A nyár végére ott hevertek az aláhuzigált, széljegyzetelt, markerral tépázott, az előzékeket macskakaparásommal betöltő könyvek, annyi különböző színű jelölőcímkével, hogy indián törzsfőnök fejdíszének tűntek. És a számítógépben a róluk szóló olvasói benyomások. A szerkesztő felszólításai egyre gyakoribbá váltak. Szíveskedjek talán leadni a szöveget, mert a türelemnek vannak határai, a türelem legalábbis olyasmi, aminek vannak, nëjáccál, soha nem voltál széltoló, a határidőket mindig betartottad, mi történt?!
Valóban, ez jó kérdés, hümmögtem, helyén való kérdés, mi történt? Nosza, uccu neki, faköröszt, biztattam magam kedélyes vidéki magányomban. De csak nem voltam képes megnyomni a send gombot.
Ahogy üldögéltem, szemben velem az egymásra rakott könyvek – négy darab –, hirtelen megláttam, hogy a jelölőcímkék színe és száma szinte megegyezik. Évtizedek óta ugyanúgy jegyzetelek, pontosan megvan a fejemben, hogy mire gondolok, amikor a narancsszínű, mire, amikor a zöld, a citrom-, a rózsaszín, a kék színű jelölőcímkét odaragasztom az oldalhoz. Kaptam magam, amúgy is ráértem, félredobtam az éppen olvasott könyvet, és összehasonlítottam a négy könyv azonos színű jelölőcímkével ellátott oldalait. Mondhatnám, meglepődtem, hogy szinte azonosak voltak a mondatok, azok tartalma, üzenete. Nem szó szerint azonosak, hanem tartalmukban, attitűdjükben, összekacsintó-kikacsintó-fősodorbeli megoldásaikban. Valóban meglepődtem, mert a fejemben ez így nem állt össze – viszont megértettem végre, miért kotlok a saját olvasói benyomásaimat rögzítő mondatokon. Minden bizonnyal nyomot hagytak a könyvekről szóló szövegeimben a könyvekben betétszerűen megjelenő, ügyesen vagy kevésbé ügyesen beillesztett, azonos tartalommal megtöltött részletek. És ez óvatosságra intett. Ha nem is tudatosult bennem, megorrontottam, hogy amennyiben olvasói benyomásaimat megosztom, belerontok az irodalmi összetartozásba. Az irodalmon túlmutató, egyszersmind azon kívül lévő, de az irodalmi alkotásra direkt módon visszaható összetartozásra. Ha egyazon nyáron véletlenszerűen sikerül négy olyan könyvet találni, ami azonos rugóra jár, tartalmukban direkt módon egyező részekkel, akkor csak a könyvek választása lehetett véletlenszerű, megjelenésük nem. Azt hiszem – hogy így fogalmazzak –, itt lépett be az öntudatlan óvatosság, ami arra kényszerített, hogy leadás helyett az olvasói benyomáson való kotlást válasszam. Aztán pedig a send gomb helyett a delete gombot nyomjam meg. Huss, ki a gépből, a fejemből!
Romain Gary anyja
Észbontó irodalmat nagyon régen nem olvastam. Az öregedésnek tudtam ezt be. A túl sok könyvnek. A lélek páncéljának. A kliséknek, amiktől nem szabadulhatunk, mert szoros kalitka lett körülöttünk a világ, szavak a rácsai. Nehézkessé válik így a valóság művészi visszatükrözése. Kötelező mondatok kiabálnak a sorokból. Pedig nincs más lehetőség az irodalomban, mint a teljes szabadság megvalósítása. A teljes és kifejezhető szabadság az író szabadsága. És az sem baj, ha ezt a szabadságot időnként roncsolja az indulat, ami nem tesz jót az irodalmi színvonalnak. Mert az író belső szabadsága a legfontosabb, így beleférnek a nem jó könyvek is. Ebben a meggyőződésben éltem. Nem örülök annak, hogy tisztába kerültem a ténnyel, hogy azok a könyvek, amelyekből kilóg az indulat lólába, nem esnek azonos megítélés alá. Hanem mérlegelés tárgyává lesznek. És amennyiben a mainstream kánon szerinti indulat kerekedik felül az irodalmon, akkor egymást érik a megmagyarázó, igenlő, rajongó kritikák. Ellenkező esetben pedig megfenik a kritikusi késeket. Tudom persze, hogy ez nem újdonság, viszont, mondom újra, nekem nagy felfedezés. Nagyon hosszú ideig nem tudtam ezt. Vagy ha tudtam, nem vettem róla tudomást. Azt hiszem, ez amolyan védekezés volt – mi marad, ha kimondjuk, tudomásul vesszük, hogy az irodalom szabadsága ugyanolyan hamis dolog, mint minden egyéb szabadság –, hiszen az irodalom éppen erről szól, a szabadság hiányáról, pontosabban arról a pillanatról, amikor a hős szembesül ezzel a hiánnyal. Ennek a hiánynak a kifejezése esztétikai élményben részesít – ezért kevesebb az a könyv, amit a meggyőződés indulata vezérel, amikor az író meggyőződése felülkerekedik az ábrázolás művészi feladatán.
Mindezt bonyolítja, amikor az irodalmi műveket az író egyéb meggyőződései, tévedései, hibái, ideológiai eltévelyedései felől közelítik meg. Ezt is pontosíthatnám, ráirányítva a figyelmet az ideológiai egyensúly hiányára, de olyan mértékben távol áll tőlem, hogy az irodalmi műveket az író életrajza és meggyőződései szerint értékeljem, hogy képtelen vagyok erre. Természetesen vérlázítónak tartom, hogy zseniális irodalmi műveket alkotó írókat szedjenek ízekre – irodalmi teljesítményük elismerése mellett – meggyőződésük miatt, ahogyan azt is vérlázítónak tartom, hogy középszerű életműveket létrehozó írókat tegyenek naggyá – elméleti megalapozással – meggyőződésük jutalmául. Dehát az van, ami van.
És akkor jött Romain Gary anyja.
,,Tudván tudtam, hogy ez a hivatásom, erre szól a mandátumom, az emberek sorsát irányító titokzatos, de igazságos hatalom azért vetett a mérleg serpenyőjébe, hogy egyensúlyba billentsek egy áldozatokkal és lemondásokkal teli életet. Hittem a derűs rendező erőben, amely az élet legtitkosabb zugaiban is ott rejtezik. Hittem benne, hogy igazságos értékrend van a világban. Ahogy anyám tétova arcára néztem, keblemben egyre dagadt a bizonyosság ragyogó jövőm felől.”
Romain Gary anyja egy hely. Az a hely, ahol a szavaknak, érzéseknek, gesztusoknak nem szabnak határt, ahol a rajongás és túlzás, a szerelem, a szeretet, a hazafiság, a buziság, a roncsolt külső, az antiszemitizmus, a bajtársiasság, az élet, annak értelme és feláldozhatósága, a halál és annak értelme, célja és értelmetlensége egyszerre van jelen – mert a valóságban minden egyszerre van jelen, az ember életében, viszonyrendszereiben ez is, az is előfordul, van, amit megvet, nem szándékkal, hanem ösztönösen, van, ami elől meghátrálna, nem szándékosan, hanem ösztönösen, van, amitől undorodik, nem szándékosan, hanem ösztönösen, és van, ami mindenek felett álló szándékosan és ösztönösen: az irodalom, a művészi kifejezésmód szabadsága.
A legészbontóbb irodalmat nekem hosszú idő után Romain Gary anyja írta meg. Tovább is megyek: nekem Romain Gary anyja az észbontó irodalom. Romain Gary anyja a menedékhelyem. Halkan sikoltok tiltakozva, amikor azt hallom, hogy A virradat ígérete önéletrajzi regény, aminek központi szereplője az író anyja. Hiszen ez a könyv a művészetről szóló legnagyszerűbb alkotások egyike – ever –, az irodalmi meg nem alkuvásról, az annak legbelső emberi nehézségeit jelentő görcsök, elvárások lehántásáról, ledobásáról, elvetéséről szóló észbontó irodalom. A tökéletes műalkotás, amiből olyan kevés adatik az olvasónak.
Tulajdonképpen igaza van Romain Garynek: valóban vége lett a jó irodalomnak.
Persze nem 1900-ban, de a regénybeli mondat nem is ezt jelenti, hiszen nem általános iskolai történelemkönyvben írja, hanem az irodalomról, az alkotásról, annak nehézségeiről szóló regényben. A művészi szabadságért folytatott belső küzdelem leírásában. A művészi szabadság feltétele a világ egyensúlyban tartásának lehetősége, mint művészi feladat. Ebből nem vonható ki az élet. De ami ennél is lényegesebb: nem vonható ki az ép emlékezet.
Amikor Romain Gary azt írja, hogy vége lett a jó irodalomnak, akkor azt állítja, hogy már nem ép az emlékezet. És mivel a mesék, ábrándok, vágyak világába helyezi az ép emlékezetet, annak őrzőjéül pedig anyját jelöli ki, ezáltal pedig az anyja nem más, mint egy hely, ahol még ép az emlékezet, a gonoszságnak, a rossznak, a fájdalomnak, a szenvedésnek van ellentétpárja: a normalitás. Romain Gary anyja az a hely, ahol a normalitás az uralkodó. És ha a normalitás felidézéséhez túlzásokra van szükség, akkor el lehet gondolni, mekkora küzdelmet kellett folytatni annak megtartásáért.
Az irodalom vége talán az idő tájt kezdődött, amikor Romain Gary nekiült, hogy megírja regényét, 1960 körül. Amikor még ép volt az emlékezet. Ember volt a férfi is, a nő is. Történelem és valóság a két világháború, a zsidók elgázosítása felett pedig nem lehetett politikailag korrekt alkukat kötni.
Romain Garynek volt anyja, bizonyára szerette is, odaadóan, ahogyan egy gyermekét egyedül nevelő asszony arra képes, ahogyan arra egy zsidó anya képes, ahogyan arra minden valamirevaló anya képes. De ebben a regényben csak annyiban van szó anya-fiú kapcsolatról, amennyiben azzal rá lehet mutatni a pszichológusok, szociológusok, coachok vezette világ összes közhelyére. Amit az író meg is tesz: „Van annyi sütnivalóm, mint bárki másnak, úgyhogy nincs kétségem felőle: egy ilyen állítást nyilván a fonákjára fordít a sok ugrabugra lélekszívó parazita, vagyis a mélyrétegekbe merülő pszichoterapeuták háromnegyede. Igen szépen elmagyarázták nekem a csavaros eszűek, hogy aki nagy szoknyabolond, az igazából szökésben lévő homoszexuális; ha valakit (mint hadd árulom el, engem) taszít a férfitest érintése, az annak a jele, hogy voltaképpen vonzódik a saját neméhez; és, hogy végigkövessük a vaslogikát, ha undorodsz megérinteni egy holttestet, akkor tudatalattid meg van fertőzve nekrofíliával, és férfi énedet, nő énedet egyaránt igézi, delejezi a szép hullamerevség. Napjainkra a pszichoanalízis, akárcsak a többi ideánk, totalitárius formába torzult, a saját perverziói kalodájába akar zárni bennünket. A babonák helyébe lépett, és egyre nagyobb területre terjeszti ki hatalmát, nagy ügyesen tudományos tolvajnyelv fátylával leplezve el magát saját analízis elemeket gyárt, és lelki megfélemlítéssel és zsarolással szerez klienseket olyasformán, ahogy az amerikai gengszterek fizettetnek védelmi pénzt az áldozataikkal. Bánom is én, ha sarlatánok és eszelősök kóros eltévelyedésként értelmezik anyám iránt való érzelmemet, végtére már az élet oly sok területén vették át a parancsnokságot, már úgyis kiforgatták eredeti értelméből a szabadság és testvériség eszméjét és az ember legnemesebb vágyait, beteg elméjükben miért ne zülleszthetnék hát hozzá a többihez az egyszerű gyermeki szeretetet?”
Romain Gary regénye a művészi szabadság alkotmánya és forradalma, az irodalmat alkotó szavak szabadságharca, amit azért vívnak a szavak, hogy általuk az írók kifejezhessék a normalitást. Ami folyamatosan sérült, sérül. És meg is szűnt, méghozzá a második világháborúban, az elégetett zsidók millióiban, a táborba zárt fogyatékosok, homoszexuálisok, másként gondolkodók, romák meggyilkolásának folyamatában. De attól, hogy az ember megszüntette a normalitást, még az emberben (nincs más szavunk az emberre, legyen az ilyen vagy olyan) él a normalitás visszaállításának a vágya. Az élet szépségének, a létezés csodájának, a természet szerinti valóságnak a képe, ami egyszerre igaz és hazug. Az írónak (művésznek) nem áll módjában kiválasztani, hogy melyikről írjon, mert egyik nem létezik a másik nélkül. De módjában áll a normalitás eszménye szerint írni. Amibe az önzés, árulás, elbukás, félelem ugyanúgy beletartozik, mint az önzetlenség, bajtársiasság, dicsőség, bátorság. Az első és a második világháború után az életet, a szépséget, a létezést és az emberi eszményeket hirdetni, alapvetően az életigenlést, rendkívül összetett és bonyolult feladat, aminek megoldásához a legegyszerűbb módszert kellett választani: az anyát. Az anya nem egyéb, mint az élet igenlése, a biztonságos hely a világban, a normalitás. Az anya a hely, ahol megfér egymással a hűség és hűtlenség, a bolygó zsidó (álnevek mind az én neveim) és a hazafi.
Már nagyon régen nem jutott eszembe az a művészetszociológiai közelítés, hogy a mű csak látszólagosan az esztétikum területe, valójában válasz a társadalmi problémákra. Jó, hogy nem jutott eszembe, mert képes lettem volna erről mondatokat írni, meggondolatlanul megbántva a szakma művelőit. De most örülök, hogy Romain Gary anyja eszembe juttatta. Régen kacagtam olyan felhőtlen felszabadultsággal ezen a közelítésen, mint Romain Gary anyjában.
Tudom, hogy felhőtlen kacagásom Romain Garynek köszönhetem. Azt is tudom, hogy észbontó irodalma, a valódi művészi szabadság megvalósulása – annak minden emberi következményével.,,Hittem az egyén győzelmében, és ez tévedés volt. Ma, hogy már nem létezem, mindent megkapok. Emberek, népek váltak tömegestül szövetségeseimmé, de belső torzsalkodásaikat kívülről szemlélem, mint ottfelejtett őrszem strázsálok az ég tövében. Magamra ismerek minden bántalmazott élőlényben és alkalmatlan vagyok a testvérharcra.”
Nem azt mondom, hogy soha nem olvastam A virradat ígéretéhez foghatót, de azt igen, hogy nagyon régen éreztem ilyen észbontó örömet, irodalomról szóló irodalmat, a szavak szabadságáért folytatott heves harcot olvasva. A kimondhatatlan kimondhatóságáért, a normalitás megtartásáért, a szépségért és fájdalomért, a gyászért és a születésért. Az író felelősségéről, magányáról. Ám ez nem valami komoly, mélabús, filozofikus, irodalomtudományos dolog. Dehogy! Ez csak egy anya leírása. Bár, nehogy félreértés legyen:,,Anyám sajnos nem olyan természet volt, aki megtartja magának, miféle ábrándok balzsamozzák a lelkét. Mindent azonnal nyilvánossá tett, kihirdetett, nagydobra vert, szétkürtölt, lávát okádva és pernyét szórva kilövellt a nagyvilágba.”
