Ünnepélyes keretek között mutatták be nemrég a Zentai Magyar Kamaraszínházban Galán Angéla Junior Prima díjas újságíró és Zámborszki Ákos zentai születésű Filmszemle díjas filmrendező Szomszédaink, a magyarok dokumentumfilm-sorozatának Kárpátalja című részét.A kárpátaljai magyarság életét bemutató dokumentumfilmben a szereplők szívbemarkoló őszinteséggel mesélnek a mindennapjaikat leginkább meghatározó kérdésekről, beleértve az ország kedvezőtlen gazdasági helyzetéből fakadó nehézségeket, a kisebbségi lét különféle megnyilvánulásait, a többségi nemzethez fűződő kapcsolatukat, az asszimilációt, a térséget egyre súlyosabb mértékben érintő elvándorlást és az abból fakadó élethelyzeteket, valamint sok egyéb témát is, miközben sajátosan fanyar kép rajzolódik ki a kárpátaljai magyarságnak nemcsak a jelenéről, hanem a jövőjéről is, sok olyan momentummal, amelyek ránk, vajdasági magyarokra is érvényesíthetők. A film vajdasági ősbemutatóját követően az alkotókkal, Galán Angélával és Zámborszki Ákossal beszélgettünk.
• Mindkettőtöknek van határon túli kötődése, hiszen Ákos Vajdaságban, Angéla pedig a Felvidéken nőtt fel. Mennyiben áll ez összefüggésben a dokumentumfilm-sorozat alapötletének megszületésével?
Ákos: Még 2011-ben vetődött fel először annak az ötlete, hogy mi lenne, ha ellátogatnánk azokba a Magyarországgal szomszédos országokba, amelyekben jelentős számban élnek magyarok, és így született meg magának a dokumentumfilm-sorozatnak az ötlete is. Eddig négy rész készült el, amelyekben a vajdasági, a felvidéki, az erdélyi és a kárpátaljai magyarok életét és mindennapjait tárjuk a nagyközönség elé. Az volt a célunk, hogy bemutassuk, miként élnek egymás mellett az emberek, hogyan tud együtt élni a többségi nemzet és a magyar kisebbség, melyek azok a minták, amelyek mentén működnek vagy éppen nem működnek ezek az interetnikus kapcsolatok, valamint azt is szerettük volna megtudni, hogyan vélekednek minderről a többségi nemzet tagjai, a szerbek, a szlovákok, a románok és az ukránok. Mindezt olyan módon szerettük volna megvalósítani, hogy minél személyesebb legyen az alkotások hangvétele, ne tudósok meg szakértők mondják meg a tutit, hanem azok az egyszerű emberek mondják el a véleményüket és a személyes tapasztalataikat, akiknek a mindennapjait teljesen átszövik ezek a kérdések. A négy rész közül a kárpátaljai magyarság életét bemutató készült el legutóbb, és azt gondolom, hogy ez az, ami leginkább korrelál a mai helyzettel, hiszen olyan jelenségekre mutat rá, amelyek nagymértékben visszaköszönnek akár Vajdaságban, akár a többi magyarok által lakott régióban is.
Angéla: Számomra ugyanolyan izgalmas felfedezés volt ezeknek a filmeknek az elkészítése, mint Ákos számára, hiszen eleinte mindkettőnknek csupán a saját kisebbségi közegünket illetően voltak tapasztalatai, ugyanis attól, hogy valaki határon túli magyarként nő fel és úgy is szocializálódik, nem rendelkezik automatikusan különösebben sok ismerettel a többi határon túli régió magyarságáról. Korábban például magam sem jártam Kárpátalján vagy Vajdaságban, sőt Erdélyben is csak elvétve. Éppen ezért ez egy nagyon fontos tanulási folyamat volt számomra is, amelyről azt gondolom, hogy ha ezeknek a filmeknek egyetlen képkockája sem került volna a nyilvánosság elé, nekem akkor is megérte volna elkészíteni őket, mivel nagyon sokat adtak nekem azáltal, hogy nagyon sok gazdag lelkű, érdekes életúttal rendelkező embert ismerhettem meg az elkészítésüknek köszönhetően.
• A tapasztalatok azt mutatják, hogy mi, vajdasági magyarok sok esetben pozitívumként éljük meg a kisebbségi identitásunkat. Hogyan látjátok, más határon túli területek magyarjaira mennyire jellemző mindez, egyáltalán ti miként élitek meg a saját identitásotokat?
Ákos: A vajdasági magyarság esetében én is ezt tapasztaltam, sőt, amikor átmentem Magyarországra, magam is pluszként éltem meg, hogy vajdasági magyar vagyok. Az a kulturális többlet ugyanis, amivel az itt élők rendelkeznek, óriási jelentőségű, hiszen az, aki innen, Vajdaságból átmegy, mondjuk, Magyarországra, érzi ugyan, hogy picit más, mint a többiek, ám ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy kevesebb lenne, sőt talán inkább több azáltal, hogy két kultúrából is magába szívhatta a pozitív elemeket.
Angéla: Az én esetemben ez korántsem volt ennyire egyszerű, hiszen sokáig nem tudtam pozitívan tekinteni a saját határon túliságomra. Tizennyolc évesen kerültem Budapestre, és nagyon nem szerettem, ha határon túliként bélyegeznek meg. Mindig azt hangsúlyoztam, hogy ugyan Pozsonyban élek, de Budapesten születtem, mivel attól tartottam, hogy le fognak nézni, ha kiderül, hogy határon túli vagyok. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy mindez megváltozzon. A diplomázásom körül találtam szembe magam nagyon erőteljesen ezzel a témával, ezért is szenteltem a diplomafilmemet a határon túliság kérdéskörének, és azóta vált ez még inkább fontossá számomra. Most pedig már azt gondolom, hogy ez egy szuper dolog, hiszen túl azon, hogy több kultúrában mozgunk otthonosan – jómagam például a szlovák mellett a cseh kultúrát is a magaménak érzem –, bizonyos szempontból talán érzékenyebbek is vagyunk, hiszen kifejlődnek olyan antennáink, amelyek a többségben élőkben nem feltétlenül, persze, nem azt mondom, hogy nem fejlődhetnek ki, csak talán nem annyira magától értetődően, mint a mi esetünkben.
• Angéla, említetted, hogy a film készítésekor látogattál el először Szerbiába. Milyenek voltak az itt szerzett első élményeid, milyennek látsz minket, vajdasági magyarokat?
Angéla: Nagyon sokféle benyomás ért, annál is inkább, mert az első három részt bő másfél év alatt forgattuk le, amely időszakban több ízben jártunk Vajdaságban is és a többi régióban is. Érdekes volt látni, hogy mennyire más ez a világ, mint az, amit én megszoktam. Kívülállóként az egyik legfontosabb különbségként azt érzékeltem, hogy a háború utóhatásai nagyon erőteljesen jelen vannak az emberekben. Ákos mindig mondja, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdésekről itt nem nagyon szokás beszélni, főleg nyilvánosan nem, ugyanis az emberekben talán még most is él az a fajta félelem, hogy ha ilyesmiről beszélnek, akkor annak bizony következményei lehetnek. Azt azonban mindenképpen hangsúlyoznám, hogy nagyon sok valóban nagyszerű emberrel találkoztunk itt, Vajdaságban, és külön ki szeretném emelni a vajdasági vendégszeretetet, ugyanis bár nálunk, a Felvidéken is nagyon odafigyelünk a vendégekre, mégis itt tapasztaltam meg igazán, hogy milyen az, amikor szinte minden kívánságát lesik annak, akit vendégül látnak, és ez valóban csodálatos élményt jelentett számomra.
• A sorozat különböző részeinek elkészítése során mit tapasztaltatok, mennyire hasonló helyeken szorítja a cipő a határon túli régiók magyarságát, mennyire hasonlóak a problémák a különböző régiókban?
Ákos: Azt gondolom, hogy bár vannak hasonlóságok, minden régióban más-más problémák kerülnek leginkább előtérbe, ezért érdemes megnézni a sorozat minden részét, hogy nézőként is szembesülhessen az ember ezekkel az eltérésekkel. Nem nagyon lehet összehasonlítani például a Kárpátalján és a Felvidéken élő emberek életét, hiszen egészen más a két ország gazdasági helyzete, és ebből adódóan egészen más problémákkal kell szembesülniük az egyik, illetve a másik ország lakóinak. Nagyon érdekes kettősség volt például az is, hogy Angi, aki Szlovákiában nőtt fel, a határátlépést egészen másként éli meg, mint mondjuk, én, aki Szerbiában. Bennem ugyanis ez a mai napig egyfajta traumaként él, hiszen valamennyien emlékszünk rá, milyen nehézségek révén lehetett a ’90-es években átjutni a határon. Benne viszont nincs semmilyen hasonló vetülete a határon való átkelésnek, semmiféle szorongást nem okoz neki, teljesen természetes számára.
• A Kárpátaljáról szóló film egyéb kérdések mellett arra is kitér, hogy a többségi nemzet tagjai milyen fenntartásokkal kezelik az ott élő magyarokat. Ilyen szempontból mennyire tapasztaltatok számottevő eltéréseket a különböző régiókban?
Angéla: Nincsenek szociológiai kutatásaink azzal kapcsolatban, hogy a többségi nemzet tagjai hol hogyan viszonyulnak a magyarokhoz, azt azonban visszatérő momentumként tapasztaltuk, hogy leginkább azokon a részeken viseltetnek ellenérzésekkel a magyarokkal szemben, ahol nem élnek magyarok. Ott ugyanis, ahol vannak hagyományai az együttélésnek, sokkal kevésbé találkozhatunk ilyesmivel, ott viszont, ahol a magyarok nincsenek jelen, hanem csupán a híradásokból, illetve a különféle politikai érdekek által befolyásolt megnyilvánulásokból jutnak róluk információkhoz a többségi nemzet tagjai, ott akarva vagy akaratlanul valamiféle eltorzított kép él róluk bennük.
Ákos: Nagyon fontos, ami egyébként a filmben is elhangzik, hogy nem ott vannak a problémák, ahol hagyománya van ennek az együttélésnek, hanem ott, ahol nem ismerik a másik felet. A Kárpátaljáról szóló film jól példázza, hogy például Lembergben, ami már a Kárpátalján kívül eső területen található, milyen negatívan viszonyulnak az ottani magyarokhoz. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ukránok úgy tekintenek Kárpátaljára, mint egy nyugati régióra, Mezőkaszonyba járnak fürdeni – ahol az árak még nekünk is igen borsosak –, illetve olyan számukra egzotikusnak tűnő ételeket fogyasztani, mint amilyen például a babgulyás vagy a lacipecsenye.
• A kárpátaljai magyarságot bemutató rész talán legsarkalatosabb pontja mégis az elvándorlás kérdése, ami a többi régiót is érinti, igaz, más-más mértékben. Ti milyennek látjátok az ezzel kapcsolatos helyzetképet?
Ákos: A filmből is jól kirajzolódott, hogy azok közül az emberek közül, akik megszólaltak, már akkor is szinte mindenkinek a családját érintette valamilyen módon az elvándorlás kérdése, elég, ha csak arra a részre gondolunk, amikor a gyermekek arról beszélnek, hogy a szüleik Magyarországon, Németországban vagy éppen Csehországban dolgoznak, és csak nagyon ritkán találkoznak velük, a mindennapok során csupán az interneten keresztül tartják velük a kapcsolatot. A film megszólalói közül többen ma már maguk is külföldön keresik a boldogulásukat. Ez a folyamat tehát azóta sem állt meg, a probléma azóta is nagyon erőteljesen jelen van az ott élők mindennapjaiban.
Angéla: Ha valamiféle párhuzamot kellene vonni, akkor talán egy kicsit hasonló lehet a helyzet most Kárpátalján, mint amilyen Vajdaságban volt a háború után, hiszen az emberek valóban tömegesen vándorolnak el onnan, jóval tömegesebben, mint mondjuk, Romániából vagy Szlovákiából. És ezért nem is lehet okolni senkit, hiszen nagyon nagy leleményességre, jég hátán való megélésre van szükség ahhoz, hogy az ember ott meg tudjon élni, mivel a fizetések nevetségesen alacsonyak, a rezsiköltségek viszont hasonlóak, mint például Magyarországon. Azt jelenleg senki nem tudja, hogy ennek a folyamatnak hol lesz majd a vége. Mi tulajdonképpen egy pillanatfelvételt szerettünk volna készíteni, rámutatva arra, hogy ezek a problémák valóban fennállnak, és annak ellenére, hogy a film végkicsengése pozitív próbál lenni, azt hiszem, valamennyien érezzük, hogy nem lesz egyszerű mindaz, ami az ott élő a magyarokra vár.
• Milyen volt a filmek fogadtatása, egyrészt Magyarországon, másrészt azokon a területeken, amelyekről szólnak?
Ákos: Eléggé vegyes volt a fogadtatásuk, ugyanis több ízben is előfordult, hogy megkérdőjelezték, hogyan tudna valaki egy adott régióról, mint amilyen, mondjuk, Kárpátalja, filmet készíteni, ha valójában semmilyen személyes kötődése nincs hozzá, később viszont, amikor például éppen a kárpátaljai film elkészült, azok közül, akik eleinte fenntartásokkal kezelték a kezdeményezésünket, többen is megkerestek bennünket, és gratuláltak, mondván, ennél őszintébb és elfogulatlanabb filmet még nem láttak Kárpátaljáról. Ennek azért örültünk különösen, mert szerettünk volna minél objektívebben hozzáállni a témához, éppen ezért egyik filmben sem engedtük meg azt, hogy az egyik vagy a másik fél álláspontja csorbuljon. Amikor az első három rész elkészült, akkor azok sajnos nagyon későn, csak éjfél után kerültek adásba a televízióban, aminek folytán viszonylag kevesen tudták megtekinteni őket, később viszont az internetnek köszönhetően önálló életre keltek, és nagyon sokan látták őket, aminek folytán nagyon sok pozitív visszajelzés jutott el hozzánk a filmekkel kapcsolatban.
• Azok közül, akik látták a dokumentumfilmeket, bizonyára sokakban felmerül a kérdés, várható-e esetleg a sorozat folytatása, és ha igen, akkor milyen irányban gondolkodtok?
Ákos: Rendezőként azt kell mondanom, hogy akkor lenne teljes ez a sorozat, ha egy utolsó epizódban a horvátországi, a szlovéniai és az ausztriai állapotokat is be tudnánk mutatni, teljesen függetlenül attól, hogy ezeken a területeken jelenleg mekkora a magyarság létszáma. Ha lehetőség adódik rá, akkor mindenképpen pályázni fogunk, és megcsináljuk azt a részt is, hiszen minden bizonnyal annak az elkészítése is sok izgalmas felfedezést hozna, nemcsak számunkra, hanem a nézők számára is.
