Nemrégiben olvastam egy ismert sportoló rosszalló nyilatkozatát vetélytársa szurkolóinak pályán kívüli tűrhetetlen viselkedéséről, amit úgy tálalt a cikk, hogy a sportoló csupán ezzel a kijelentéssel szeretett volna visszavágni ellenfelének a pályán elszenvedett vereségért, hiszen a többi szurkolónak, netalán a saját rajongóinak a bárdolatlan viselkedését nem tette szóvá. Talán az irigység is meghúzódik e keserű kijelentés mögött – ha már a pályán nem képes legyőzni, hát azon kívül vesz szóbeli elégtételt –, amit végül a cikk egy rövid mondattal kommentált: Savanyú a citrom!
A szövegkörnyezet ismeretében nem tudjuk értelmezni ezt a következtetést. A citrom ugyan közismerten savanyú gyümölcs, no de mi köze van mások sikerének megirigyeléséhez? A kontextushoz valójában egy másik gyümölcs illik, amelyért egészen az ókori időkig kell visszanyúlnunk. Az adott helyzet ábrázolására ugyanis egy szólás mutatkozik a legalkalmasabbnak, amely így szól: Savanyú a szőlő. Ezt olyan helyzetekben mondjuk, amikor valaki gúnyosan, lekicsinylő megvetéssel nyilatkozik valamiről, mert úgysem tudja azt elérni, megszerezni. Akárcsak a sportoló, aki a mérkőzésen éppen alulmaradt ellenfelével szemben, ezért utána megvető, rosszalló kijelentést tesz annak faragatlan rajongóiról.
Savanyú a szőlő szólásunk az ókori görög meseköltő, Ezópus, avagy Aiszóposz meséjéből ered, amelyet a XVII. században élt híres francia író, Jean de La Fontaine dolgozott át, és így vált ismertté. A róka és a szőlő című történet szerint a róka, miközben aranyló napsütésben szaladt keresztül a mezőn, beleszimatolva a levegőbe, hogy érezhető-e valamilyen veszély, a szőlőtőkék végénél megállva a magas karókról lelógó zamatos szőlőfürtökre lett figyelmes. Felágaskodott, és megpróbálta elérni a legközelebbi fürtöt, de nem járt sikerrel. Fogát vicsorgatva hátrált, majd a levegőbe ugrott, de elvétette, majd újra és újra nekiveselkedett, több mint egy órán át ugrált és rohangált, de a szőlőfürtök túl magasan voltak, egyetlen szemet sem sikerült megszereznie. Végül kénytelen volt feladni a küzdelmet, és elsompolyogni, miközben azt mormolta magában: – Tulajdonképpen nem is akartam azokat a fürtöket. Úgyis savanyúak és íztelenek.
A pórul járt róka története nyomán mondjuk ma is arra az illetőre, aki lekicsinylően nyilatkozik valamiről, amit nem tud elérni: Savanyú a szőlő!
Persze nem csoda, hogy a szőlő helyébe éppen a citrom lépett, mivel citromos állandósult szókapcsolataink is léteznek: úgy néz ki, mint aki citromba harapott – ezzel a szóláshasonlattal jellemezzük azt, akinek szomorúságát, csalódottságát elárulja búskomor, fancsali ábrázata. Aki erőtlennek, kimerültnek érzi magát, az olyan, mint a kifacsart citrom, és ez átvitt értelemben is használatos az elnyűtt vagy kihasznált, azután mellőzött személyre, aki a kifacsart citrom: kifacsarják a gyümölcsöt, majd eldobják a héját. (Ilyen értelemben rokon a következő közmondásunkkal: A mór megtette kötelességét, a mór mehet – vagyis a rábízott feladat elvégzése után nem méltányolják valakinek az erőfeszítéseit, hálátlanul félreállítják.)
Az, hogy állandósult kifejezéseinkről szólva rövid úton eljutottunk a szőlőtől a citromig, majd onnan a mórig, azt mutatja, hogy közmondásaink, szólásaink tárháza szinte kimeríthetetlenül nagy, és sok a hasonló alakú vagy rokon értelmű szókapcsolat. Meglehetősen könnyű tehát közöttük eltévedni – például szőlő helyett citromot használni –, főleg, ha nincs alkalmunk kellően átgondolni, esetleg újra elolvasni a mondandónkat. Mégis érdemes odafigyelnünk a megfelelő „hozzávalókra”, mert ha csak egyet is felcserélünk, ahogy a példánkból is kitűnik, azáltal a színesítésre szolgáló szókapcsolatból az adott helyzetben értelmezhetetlen kijelentés válik.
