A művészi alkotás örömet szerez. Ez enynyire egyszerű. Emlékszem, amikor legelőször éreztem egy művészi alkotás látványa jelentette felszabadult örömet, izgatottságot és azt, hogy a lényem határtalanná tágulva befogadja a mindenséget. Hozzátartott ehhez a gyermek szabadságélménye is.
1977-ben volt, felnőtt kíséret nélkül, barátnőkkel mentünk a városba, könyvtárba, majd a fogorvoshoz. A nevetésre emlékszem, az izgalomra, amit majd a hűvösben átélünk, miközben a könyvekkel tömött polcok közt járkálva rálelünk arra a könyvre, amelyet kincsként, zsákmányként viszünk haza. Ebbe a nevetésbe fordul bele a látvány, ahogyan átnézek az úttesten, és meglátom a zöld füvön álló fehér formát. Izgatóan hatott rám. Akkor inkább bizsergésnek mondtam volna.
A félelemre is emlékszem, a rettegő szívdobogásra, a szagokra, a fogászati fúró kiszűrődő hangjára, a fehér és kényelmetlen padokra, amiken a váróteremben üldögéltünk, sorunkra várva. Meg az ablakhoz nyomódó orrom okozta párára, amelyet az ujjammal maszatoltam el, miközben lenéztem az emeletről. És ott volt a látvány a rendelő előtti téren, szinte ugyanaz, mint amit az úttest másik oldalán láttam, miközben a börtön mellett, mert tudtuk, hogy az a börtön, megszaporáztuk a lépteinket. Vörös téglákon fehér formák. Újra elöntött az öröm és a bizsergés, mintha fecske lennék, és az ég kékje bennem öltött volna formát.
A művészet az elméletek rabszolgája, a valóság elment otthonról
Raffaelo Athéni iskola című festményének központi alakja Platón és Arisztotelész, eltérő kézmozdulataik eltérő filozófiai gondolkodásukat jelzik. Azt, hogy másként látják a művészet helyét és szerepét, másként a valóságot és annak ábrázolását. Ezt mindenki tudja, gimnáziumi tananyag. Erősebb idegzetűek Platón Állam című munkáját olvasgatva juthatnak beljebb, a bölcsészek Arisztotelész Poétikájából okosodhatnak, és ha nem adják fel, még az irodalommal foglalkozók is rövid idő alatt eljutnak Hegel, Heidegger művészetfilozófiájáig. Egyetemi hallgatóként megismerkednek Foucault, Habermas, Lacan és Deleuze elméleteivel. Mindazok, akik úgy érzik, Saussure, majd Derrida okfejtéseit képtelenek felfogni, értelmileg és érzelmileg megalázott állapotba kerülnek, frusztrálódnak. De olvasnak rendületlenül, mert mindenáron meg akarják érteni a valóság (ember) és művészet viszonyát, az alkotás folyamatát – a valóság ábrázolásának mikéntjét és annak hatását a befogadóra (emberre).
Miközben évek, évtizedek múlnak el, a megérteni vágyott érzés, amit először éreztem, amikor műalkotást fogadtam be, a gyönyör (a legteljesebb emberi érzés, mondhatnánk katarzisnak is) tagadása vált minden alapjává. Nemcsak hogy nem jutottam a megérteni vágyott érzés megfejtésének, megismerésének a közelébe, hanem azt kellett látnom, hogy a dolgok (valóság) értelmét vonták kétségbe, majd pedig azt is kétségbe vonták, hogy kell lennie bármiféle értelemnek. Anélkül, hogy ennek különböző elágazásait beemelnénk, a második világháborús borzalmak örök érvényű emberi tapasztalatának birtokában mondjuk, nem megsemmisítés, hanem relativizálás által tették. Az értékek kétségbevonásával, amivel végső soron az én lebontása történt meg.
Azok közé tartozom, akiknek „kritikai pofonokat” osztottak, amikor szövegeim rétegeiből nyilvánvalóvá vált, hogy a lelki szerkezetemnek ez nem felel meg. Másként mondva: nem feledkeztem el arról a tízéves kislányról, aki először átélte a műalkotás befogadása jelentette megtisztulást, és ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ezt az érzést az identitás lebontásával elrabolják a befogadóktól. Az identitás lebontása pedig a (művészi) érték relativizálásában is zajló folyamat, amelynek lényege, hogy az azonosság helyébe a különbség fogalma került. Így jutunk el a jelenig, amikor is a fikció válságáról olvashatunk, ami az (állítólag 2016-ban kezdődött) „igazság utáni kor”-ban ért utol bennünket.
Talán valóban igaz, hogy az irodalmat viseli meg legerőteljesebben ez a krízishelyzet, válságállapot, nevezzük bárhogyan, de tény, hogy a kulturális kiüresedés, értékvesztés általános tünet – aminek a huszadik század uralkodó elméleteiben is keresendő az oka.
Talán ezért járom az utcákat, ezért nézelődöm, és emiatt foglalkoztat az, ami egy város lelkét jelenti. Menthetetlenül földhöz, éghez és a valósághoz ragadt vagyok. Meggyőződésem, hogy a város lelke valóság. Sőt, valóságok egymásra rakódó rétegei, amelyek nem egyetlen igazságot hordoznak, hanem nézőpontok sokaságát, amelyek megismerése történetek által, legyenek azok hazugságok (városi legendák), fikciók (irodalmi művek), kézzelfogható tárgyak (építészeti örökség), az egészhez kerülünk közelebb. Az „elbontott Szabadka” téglákat jelenthet, de a valóság elbontását nem okvetlenül. Vagy mégis? Ha elbontjuk a város egymásra rakódott valóságrétegeit, akkor megfosztjuk magunkat annak lehetőségétől, hogy azonosuljunk vele. És ha nem lesz mivel azonosulnunk, miközben az utcákat rójuk, menthetetlenül elvesztjük önmagunkat.
A művészi alkotás befogadói öröme, hogy ráismerünk a teremtett világ szépségében önmagunkra
A művészi élmény azért szerez örömet, mert ráismerek arra, ami engem önmagammal azonossá tesz. Ráismerek emberségemre. Félelmeim, vágyaim, ösztöneim nyernek magyarázatot. Az a belső vulkán, amely emberré tesz. És az a másik vulkán, amely nővé, anyává. És a harmadik vulkán, amelyből a magány lávája szokott kitörni, és forró fájdalommal megtölteni a lelkem.
Egy ötven körüli nő képes meglátni a szépséget a létezésben. Ez az állítás nem párbeszédre való, mert kijelentésnek szánom.
Egyszerű állításokat szeretnék tenni, olyanokat, amelyekben a szavak azonosak jelentésükkel, nem relativizálják az én belső kohézióját, hanem megerősítik annak érzését. Amikor azt mondom, egy ötven körüli nő képes meglátni a szépséget a létezésben, akkor a korára helyezem a hangsúlyt. Egy olyan asszonyra gondolok, akinek a testi létezésről tapasztalatai vannak. Az érzékiséget mind látványban, mind testi vonatkozásban jól ismeri. A női test múlhatatlan szépségét fedezi fel a tükörben, amikor a fizikai romlás, az öregedés kikezdi. A nő öle és melle központi motívuma a művészi megformálásnak, hiszen egyszerre az élet forrása és az érzéki öröm megfogalmazása.
Az asszonyiság az ölelés lehetősége, a biztonság. Az anyaság lehetősége, ami akkor is beteljesíthető, ha nem valósul meg, mert a nőből, az asszonyiból egyszerűen kivonhatatlan az anyaság. Ennek tagadása, relativizálása ilyen szempontból nem erkölcsi, nem jogi és nem vallási kérdés, hanem a művészi megfogalmazás és üzenet önmagával való azonosságának, egyértelműségének a kérdése. Ha azt, hogy a női testből sohasem vonható ki az anyaság, megkérdőjelezzük, akkor a művészi befogadás nyújtotta katarzist orozzuk el. Nem pusztán arra gondolunk, hogy minden nő szülhet, hanem arra, hogy az anyaság lehetősége a sohasem szült és már középkorúvá vált női testnek is büszkén viselt jellemzője.
Ana Bešlić két szabadkai köztéri szobráról
Azon a tavaszi napon, amikor barátnőimmel a könyvtárba, majd a fogorvoshoz igyekeztünk, én pedig örömteli borzongást éltem át, amikor felfigyeltem a két fehér alakzatra, Ana Bešlić két alkotását láttam.
Az egyik, amelynek címe Kapcsolt formák, 1959-ben született alkotása a szobrásznőnek. Magával ragadó, sodró erejű művészi alkotás, egy feltételezett női és egy feltételezett férfialak egymásba fonódó, örök érvényű összekapcsolódásának mozgalmasságát mutatja. Az érintkezési pontok hiánya még inkább dinamikussá teszi a két forma (alak) egymáshoz fordulását, be nem teljesülő érintkezésük növeli a művészi megfogalmazás intenzitását. A domborulatok következtetni engednek, azonban semmit nem erőltetnek rá a szemlélőre. A műalkotás asszociatív ereje a férfi–nő, anya–gyermek, érzelem–önzetlenség, befogadás–kitárulkozás, birtoklás–engedékenység fogalompárokkal csak felületesen jelzett művészi üzenet érzelmi befogadását teszik lehetővé.
Az alkotás 1964 óta áll az új városháza mellett, a buszmegálló felett, szemben a börtönnel, a város ellen elkövetett egyik legdurvább és megbocsáthatatlan, azonban eltávolítás által jóvátehető fizikai beavatkozástól, a rácsokkal körbevett mérőszerkezettől balra.
Szépségét és erejét mindennap megcsodálom, szűnni nem akaró örömmel tapasztalva, hogy minden alkalommal kiváltja bennem a katarzist, amely önkéntelenül végbemenő folyamatként a művészi tökéletességre hívja fel a figyelmem. Egészen pontosan arra, hogy létezik művészi tökéletesség, létezik olyan műalkotás, amely képes kifejezni az emberi létezés és a valóság, a teremtett világ és az egyes ember(ek) bonyolult viszonyrendszerét. Alapját az jelenti, hogy az alkotó azonosságban élt önmagával, asszociatív alkotói folyamatában pedig nem a különbségekre, hanem az azonosságokra helyezte a hangsúlyt.
Maga a tény, hogy Szabadka városa ötvenhat éve köztéri szoborként birtokolhatja ezt a műalkotást, amelyet egyébként Párizsban 1961-ben a Rodin Múzeumban, majd 1962-ben Rómában csodálhatott meg a közönség, olyan tény, amivel talán nincs is tisztában a város közönsége. A tökéletes művészi megvalósulás, amely absztrakt formájával is a legmélyebb és legtisztább emberi igényt, a kapcsolódás (éghez, földhöz, másikhoz) igényét mutatja meg.
Az Anya és gyermek című műalkotás a „diszpanzér”, a gyermek- és nőgyógyászati szakrendelő előtt áll(t) 1965 óta. A vörös téglából készült talapzaton álló, fehér műkőből készült alkotást Ana Bešlić 1962-ben készítette, bemutatták az az évi velencei biennálén. A szobor másodpéldánya Belgrádban látható.
Ezt a szobrot nem látom nap mint nap, nem járok el előtte. Arra gondoltam, nem hagyatkozhatok az emlékeimre, amikor írok róla, tehát egyik reggel elmentem, hogy megszemléljem. Földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Megosztom Önnel, kedves Olvasó, amit láttam. A vörös téglából készült üres talapzat látványánál csak a felismerés volt rémisztőbb. Annak a ténynek a felismerése, hogy nem tudtam arról, hogy eltűnt a szobor.
A forma zártsága és rései
Ana Bešlić 1912-ben született az Osztrák–Magyar Monarchiában, édesapja bunyevác, édesanyja magyar volt, szülőhelye pedig az a Sáripuszta, amelyet a magyar nyelvben Babapusztaként ismerünk. Önmagában a hely, ahol világra jött és nevelődött, eszmélődött, titokzatos rétegeket hordoz. Az apai és anyai hasonló, mégis jelentős mértékben eltérő kulturális örökség, a női és férfi jelenlét intenzív ereje meghatározó módon épült be ennek a kiemelkedő nagyságú szobrásznak az önképébe.
Legjobb alkotóévei arra az időszakra esnek, amikor minden korábbi művészetelméletet felülíró módon az válik egyeduralkodóvá, amiről fentebb már szót ejtettem. Kiemelkedő tehetségét és művészi bátorságát tanára, Tomo Rosandić erősítette, de az is sokat elárul, hogy hozzá legközelebb Hans Arp és Alberto Viani munkái álltak. A derű, az egység, az érzelmi tömörség kifejezése az, ami Ana Bešlićet ezekkel az alkotókkal nemcsak rokonítja, de azonos rangra emeli – alkotásaikat szemlélve erről mindenki meggyőződhet.
Szabadka tehát egy világszínvonalú szobrászművész két olyan műalkotását birtokolhatta közterein, amelyek szinte összegzik a szobrász művészi törekvéseit, elképzelését, kifejezik gondolkodását, belső mozgatórugóit, művészetének sodró lendületet adó egyéniségét.
Emellett Szabadka környékének szülöttéről van szó, hiszen ahogyan az 1983- as remek, Szilágyi Gábor által írt tanulmányból is tudjuk, Bajmokon született, és három leánytestvérével együtt Sáripusztán nevelkedett.
A város lelkének hordozója, kifejezője és birtoklója Ana Bešlić, egy közülünk, akit tehetsége és kitartása, művészi akarata a legnagyobbak közé juttatott.
Miképpen építjük bele identitásunkba művészetének legkiválóbb alkotásait? A válasz riasztó és szégyenteljes. A Kapcsolt formák elpiszkolódva, zöld festékkel leöntve ott áll a börtönnel szemben. Vajon ki tudja, kinek az alkotása, mi a címe, mikor került oda? Haladéktalanul pótolni kellene ezt a mulasztást, egy táblára vésni az adatokat, odahelyezni a szoborhoz, miután restaurálják, megtisztítják az alkotást.
Az Anya és gyermek hűlt helyét láthatjuk csak. Szerencsének mondhatjuk, hogy a szobor másolata talán még látható Belgrádban. Lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy újra látható legyen itt is, ahová szánta a szobrász. A táblára vésett adatoknak itt is oda kellene kerülniük.
Kincsek birtokosai vagyunk. Szabadka közterei világszínvonalú alkotásokat adnak tekintetünknek nap mint nap. Ahogyan ezekkel bánunk, olyanok leszünk mi magunk is.
