5.
Ha fölteszik a kérdést, mit őrizzünk meg egy utcából, mit válaszolnak a szabadkaiak? Természetesen azt, hogy mindent. Aztán hajlandók alább adni. Aztán még egy kicsit alább. Aztán csendesen morognak, hogy az „elbontott Szabadka” immár nagyobb, mint a megőrzött. Ez a csendes morgás identitásuk, szabadkai voltuk őrzője. Az elbontott valóságban gyökerező identitás.
Nem kell csodálkoznunk azon, hogy így van. Hiszen a posztmodern utáni kor egyik jellemzője, hogy a valóság nem tetten érhető. A valóság pedig azért nem tetten érhető, mert a párhuzamosan létező, kreált valóságok által lerombolódott a közmegegyezés arról, hogy mi a valóság. Ezért azok, akik magukhoz ragadják a huszonegyedik század mikrofonját, és kellő hangerővel beleordítanak valamit, arról akár azt is elhitethetik, hogy az a valóság. És nincs, aki ezt megcáfolja, mert nincs mit megcáfolni. Ugyanis a valóság szüntelenül átírható és átírandó folyamat.
Kiváló példa erre a Radić fivérek utcája körül 2019 novemberében útjára indított hajcihő. A valóságot ignoráló, tipikusan a posztmodern utáni kor megnyilvánulása, amelyben az idő fogalmát is kedvük szerint hajlítják.
Azok a sárga klinkertéglák!
Amikor 2019 novemberében a virtuális térben megindult a támadás a Radić fivérek utcájának megvédése céljával, erős hivatkozások történtek arra, hogy az adott utcában tilos lebontani házakat, mert az egész utca – mindannyian jól tudjuk, tele szocrealista kockaépületekkel – egységesen védett egész. Mégpedig 2019 júliusa óta (így igaz). És azok, akik bontottak, megengedhetetlen módon üzlet- és lakóépületet akarnak építeni – úgy tudni, ugyanazok bontottak, akik a Törley-ház helyén is megtették ezt, vagyis lakóépületet és üzlethelyiséget emeltek a rozoga, de megmenthető barokk épület helyére. A különbség a két történet között annyi, hogy az, aki a Törley-ház lebontását 2015 novemberében engedélyezte, a Radić fivérek utcai házak esetében tiltakozik.
Ezek tehát az előzmények.
Nem, egyáltalán nem ezek az előzmények.
A korábbi előzmények, amelyek a Radić fivérek, az egykori Wesselényi utcát a városukkal azonosságban létező szabadkaiak tudatába beemelték, figyelmüket ráirányították, 2007 környékén zajlottak, amikor is arról született döntés, hogy a város utolsó utcájából is eltüntetik a sárga kockákat. Amikor ez megtörtént – balesetveszélyre, közlekedésbiztonságra hivatkozva –, onnantól már senki sem beszélhet autentikus utcaképről, csak utánzásról, az eredetire hajazó vagy részben emlékeztető (megfogalmazás és ízlés kérdése) utcaképről beszélhetünk.
Ha tehát egy huszadik század végi útburkolattal ellátott utcát, amely annyiban emlékeztet egykori önmagára, hogy az útburkolat színe emlékeztet az eredetire, védetté nyilvánítanak, óhatatlanul felmerül az időpont kérdése. Mikortól védett? 2007-től? Esetleg az eredeti sárga klinkertéglákat kellene visszahelyezni? Vagy az 1979-ben elbontott gőzmalom is fontos objektum volt?
2018-ban készült el az utcát bemutató részletes katalógus, amelynek alcíme Építészeti örökségünk létrejöttének folyamata. Ez az alcím azt jelenti, amennyiben tartjuk magunkat ahhoz a nézethez, hogy a szavaknak van jelentésük, és jelentésük önmagával azonos, hogy az építészeti örökség létrejötte folyamat. Vagyis még nem fejeződött be. És valóban, A Radić fivérek utca Szabadkán című alapos munka, amely feltárja az utca történetét, leírja az egyes házak tulajdonosainak, építésének történetét, természetesnek tekinti a változtatásokat. Indokoltnak és megokoltnak tartja például az útburkolat cseréjét, sőt azt írja, hogy ez indította el az utca történetének kutatását. Vagyis olyan városvédelmi dokumentum ez, amelyet egy fontos és jellegzetes arculati elem, a sárga téglák eltüntetése indít el: „A kutatásra való ösztönzés oka, hogy a Radić fivérek utca tíz évvel ezelőtt változásokon ment keresztül, amikor a kopott útburkolati lapokat, új sárga klinker téglákra cserélték fel.” A relativizálás egyik jellemző példája ez. Az, hogy mi minősül városvédelmi, örökségvédelmi szempontból megmentendőnek, és mi „kopott”, ezáltal pedig eltüntethető, nem standardok mentén dől el.
Itt kell megjegyeznünk, hogy a sárga klinkertéglák eltüntetése az egykori Wesselényi, ma Radić fivérek nevét viselő utcából korántsem volt csendes folyamat. Éppen ellenkezőleg, nagyon is kiverte a biztosítékot a szabadkaiaknál, akik pontosan tudták, hogy ez az utolsó utcájuk, amelyik még önmagára emlékeztet.
Amit a Szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet gondozásában megjelent A Radić fivérek utca Szabadkán című munka szerzői, ismert városvédelmi szakemberek, egyszerű módon úgy fogalmaznak meg, hogy „a kopott útburkolati lapokat, új sárga klinker téglákra cserélték fel”, az 2006-ban nemcsak óriási felháborodást váltott ki Szabadkán, hanem petíciót is eredményezett, mégpedig az utcában lakók petícióját: „Naša ulica je jedna od najlepših i najstarijih u gradu, sa predivnim drvoredom, starim i lepim zgradama, ulica koja ima svoju istoriju. Ona je poslednja ulica u gradu koja ima karakterističnu žutu kocku, a obrazloženje da je ova kocka uzrok saobraćajnih nezgoda smatrama nekompetentnim i laičkim.”
A műemlékvédelem kisajátításának, az építészeti örökség relativizálásának és ezáltal a város identitása rombolásának tipikus esete az, ami a Radić fivérek utcával történt. De ez a hozzáállás, amit az említett kiadványban „folyamatnak” neveznek, nem 2019 novemberében kezdődött, hanem 2006-ban. Ahogyan az utca lakóinak petícióját elnyelte az idő, úgy fogja elnyelni az egykori Wesselényi utcának a hangulatát is – erre legjobb példa az, ami az egykori Oskola utcával történt. A jelenleg még mindig Strossmayer nevét viselő utcában is sárga kockák voltak, középen villamossínek, amelyeket betonkerítés választott el az úttesttől. Emlékeznek rá? Erre az utcára utaltak a Radić fivérek utca lakói, amikor petíciójukban azt írták, hogy az övék az utolsó utca, ahol még a jellegzetes sárga kocka van.
Lehetséges, hogy a Radić fivérek utca egy szép, látványos utcává vált. De az is bizonyos, hogy szabadkaiság nem maradt benne. Szabadkaiság szempontjából sterilizálták. Kivonták belőle azokat a jegyeket, amelyekhez pedig a város lakói, ugyanúgy, ahogyan az utcában lakók, ragaszkodtak. Mára csak egy utca, olyan, akár az összes többi Közép-Európa kisvárosaiban. Közünk pedig annyi maradt hozzá, amennyi közünk egy akárhol lévő szimpatikus kisváros utcájához van. Vagyis szinte semennyi. Történetünket kiírták belőle a várost védők és a várost rendezők „folyamatai”.
A VÁROS ARCULATÁNAK PILLANATAI
Nem csak a sárga kockákat veszítettük el mindörökre előbb a Strossmayer, majd utoljára a Radić fivérek utcában. A városi épített örökség „folyamatának” igen sok épület, útburkolat, kilátás, jellegzetes momentum esett áldozatul. Az értékrelativizálás folyamata kész tények elé állítja a városlakókat, mégpedig szakemberek véleményével alátámasztva.
Az egyik legfontosabb kérdés, hogy melyik az a pillanat, amikor egy város átalakításának megálljt kell parancsolni. Melyik az a pont, ahonnan a visszaépítést kell követelni – a Heisler-fürdőt vajon érdemes volna visszaépíteni? Vagy a Gombkötő utcában burjánzó gaz helyén, amely egykor a gyönyörű csempékkel burkolt fürdő épülete volt, épüljön még egy tömbház, alagsorában üzletekkel? Melyik az a pont, amikortól el kell ismerni a hibákat, belátni a tévedéseket? Túl nagy beruházás volna a villamos? A zöld gondolat, a környezetvédelem nem az egyik legfontosabb kihívás? Ha pedig az, akkor nem az volna a logikus, hogy elővegyük a régi térképeket, és ami 1974-ig jó volt, nemcsak jó, hanem környezetkímélő, azt visszaállítsuk? Nem az volna a huszonegyedik századi megoldás, ha a Strossmayer (valamikor Oskola) utca közepén a villamos csilingelne? Mielőtt továbbmennénk, és elképzelnénk, ahogyan a villamos végigcsilingel egykori útvonalán, vessünk egy pillantást arra a Strossmayer utcára, amelynek a lelkét végképp 1985-ben taposták ki. Akkor tüntettek el belőle mindent, ami egykor az egyik legszebb utcává tette – ebben Bela Durancinak és Miroljub S. Vučinićnak tökéletesen igaza volt.
Nehezen várhatjuk el, hogy összeérjen az ideológia a felelős gondolkodással, a városvédelem a klímapolitikával, amikor a huszadik század máig ható, uralkodó ideológiája az értékek relativizálását tűzte ki célul. Ha nincsenek szilárd kapaszkodóink, ha nem tudjuk azt mondani, hogy a tizenkilencedik század végi városunkat kell huszonegyedik századi várossá tenni, akkor a rombolás fog folytatódni, mert a városvédelem „folyamat” lesz, méghozzá egy jól menedzselt, profitorientált folyamat. A profitorientáltság alapvetően pozitív fogalom, mert nemcsak pro tot termel a befektetőnek, hanem munkahelyeket is létrehoz. Ugyanakkor azonban hatalmaskodó, akaratos, mohó. Keretek közé kell szorítani, különben semmi nem állja útját, és egy nap arra ébredünk, hogy nem marad semmi annak a vidéki és bájos városnak a lelkéből, amit a mi városunknak nevezhetünk. Van, hogy az intézmények sem alkalmasak arra, hogy az ilyen típusú mohóságnak útját állják. Ez mindenképpen szomorú, azonban ténykérdés. Ilyenkor megnő a polgárok, a városlakók józan eszének és hangjának a szerepe – erre a legjobb példa a Sugárút közepén elhelyezett reklámtáblák polgári nyomásra történt kihelyezése a sétány szélére.
MALOM A RADIĆ FIVÉREK UTCÁBAN
A Radić fivérek utcában malom volt. Ezt a kiadványból is megtudhatjuk: „az északi részen és az utca derekán, a nyugati oldalon a XVIII. század végén szárazmalom volt, ez hűen tükrözi az utca akkori jellegét”. A továbbiakban arról olvashatunk, hogy azt a részt milyen nagyszerűen rendezték – mintha a malomnak az emlékét se kellene megőrizni, mintha a malom nem ipari emlék volna. Ha már elbontották, márpedig ez 1979-ben megtörtént, akkor az utókornak kötelessége volna, különösen, ha ragaszkodik egy utca építészeti örökségként való kezeléséhez, hogy emléket állít Lengyel Ármin Hengergőzmalmának. A kötet szerzői egyébként csak a malomról tesznek említést, a malom tulajdonosának a nevét kihagyták, pedig a háztulajdonosokról bőséggel írtak. Furcsa megközelítés ez, hiszen az ipar jelenti a fejlődést, a tisztelet azoknak is kijár, akik ipari objektumokat építettek, munkát adtak embereknek.
Leírták tehát, hogy a malom „hűen tükrözi az utca akkori jellegét”. Csakhogy mivel ezek a műemlékvédelemben jártas szerzők „folyamatnak” tekintik az utca műemlék jellegű kialakulását, relativizálják az értékeket, az időket, az épületek értékét, az utca hangulatát, egyszóval mindent. Ezért annak, hogy „hűen tükrözi”, éppen annyira nincs semmilyen jelentése, mint annak, hogy „az utca akkori jellegét”.
A szavak mögül eltűnő jelentés nemcsak irodalmi, nyelvészeti, nyelvfilozófiai és filozófiai megközelítésből számít, hanem a városok lelkének megőrzésekor is. Az identitásjelek megőrzésekor is számít, hogy van-e jelentése annak, hogy egy utca hűen tükrözi egykori jellegét? Mert ha ennek van jelentése, a műemlékvédelemnek pedig felelőssége, a közös gondolkodásnak pedig az a tétje, hogy megőrizzük városunk lelkét, vagyis hangulatát, akkor vissza kell mennünk azokba az időkbe, amikor a város utcái kialakultak, és emlékjeleket kell állítanunk azoknak, akik kiépítették és örökül hagyták ránk a városunkat. Természetesen nem valami kimerevített filmkockára kell gondolnunk, ahogyan arra sem, hogy szekérrel járjanak a piacra a kofák, keveset fogyasztó autók helyett. De arra gondolnunk kell, hogy ne bontsuk le azt, ami a városunkat várossá tette – máig rejtély, hogy a Bajai úti vámház lebontásának mi értelme volt. Hiszen mindenki tudja, hogy Szabadka erejét, jelentőségét az mutatta, hogy hét út vezetett a városba, hogy hét út metszéspontján épült, aminek utolsó építészeti emléke a Bajai úti vámház épülete volt. Elbontásával Szabadka identitásának egyik alapépülete tűnt el.
Egyébként arról, hogy Szabadka utak metszéspontján épült ki, az ide vezető utak jelentőségéről a Népszínház épülete kapcsán már tettünk említést, de nem hagyja említés nélkül a városba vezető utak fontos tényét a A Radić fivérek utca Szabadkán című munka sem.
Amikor tehát a városunk lelkéről vagy egy műemlék jellegűvé nyilvánított utcáról gondolkodunk, akkor kötelességünk volna menteni a menthetőt. Mivel a sárga klinkertéglákat az értük írott petícióval együtt betemette az idő, azt már visszaállítani nem lehet, annyit megtehetünk, hogy annak a hengergőzmalomnak, amely 1903-ban vidáman Boldog ujévet! kívánt a tulajdonosa által büszkén nyomtatott képeslapon, emléket állítunk. Nem kell bejárnunk Európát, hogy ennek módját megleljük. Különösen, hogy a rombolások túlnyomó részét azzal nyomták le a szabadkaiak torkán, hogy „európai megoldás”, „modern megoldás”. Ezzel pedig azt hangsúlyozták, hogy aki nincs a romboló, átalakító, felülíró, eltüntető megoldások mellett, az az európai, modern megoldások ellen van. Ellenség. Annak is mucsai.