Kerek szemekkel,
Gyerekszemekkel
Ámulni még, mint valaha,
Ha még lehetne,
Be jót tehetne
Szememmel egy vidám csoda.
(Tóth Árpád)
„Talán tizenegy-két éves lehettem, amikor eldőlt a kérdés: vagy író, vagy festő leszek! Ennek oka, hogy két kiváló pedagógus és ember: Süli Izabella és Kisferenc Éva, megszerettették velem mindkettőt, és egyaránt biztattak, terelgettek e két művészeti ág felé…” – vallja Fehér Kornélia, akinek az útja Szabadkáról a magyarországi, kimondhatatlannak tűnő Gönyűre (Győr közelében) vezetett, ami minden bizonnyal korántsem akkora távolság, mint amekkora a közgazdaságtan és a tűzzománc között van. Merthogy az írás és a festészet csak álom maradt… Nem egészen, de mégis.
Mindez akkor derült ki – számomra legalábbis –, amikor nemrégen a modern kor csodájának, az egyik közösségi oldalnak köszönhetően döbbenten fedeztem fel Fehér Kornélia tűzzománc alkotásait. Hogy miért döbbenten? Azért, mert eddig elkerültük egymást, és műveit sem ismertem. Pedig nem is vagyunk túl sokan már ebben a Vajdaságban.
„Mégis közgazdász lettem – folytatja. – De csak végzettségemet tekintve. Mert a jószerencse úgy hozta, hogy akkortájt lehetőséget kaptam a 7 Napban dolgozni, és ezzel eldőlt a dolog. Mármint hogy írás! Írtam, sokat és sokfélét, újságnak és televíziónak (Újvidéki TV, K23 Kecskeméti Televízió).” Utána jöttek a kilencvenes évek. Szabadkáról 1992-ben költözött át Magyarországra, miután hónapokig nem talált olyan munkát, amit tiszta szívvel és lelkiismerettel vállalhatott volna. Nehéz döntés volt, de a maga és a fia érdekében is elindult szerencsét próbálni. Kecskeméten talált baráti segítséget és munkát a helyi televíziónál. Amikor csak tudott, hazalátogatott Szabadkára, ugyanis akkor még nem gondolt arra, hogy végleges lesz az országváltás. A család egy része és a barátok többsége is itt maradt, s ezt nem lehet pótolni soha. A mai napig szoros kapcsolatban áll legközelebbi barátaival.
„Aztán visszajött a másik »első szerelem«, a képzőművészet. Édesanyám mellett – aki már ismert zománcművész volt – megtanultam a tűzzománc technikát. 2006-ban ismerkedtem meg a zománcozás különös világával, és még mindig ismerkedünk. Megszerettem. Ez a szerelem azonban más volt, mint az írás iránt érzett rajongás. Inkább egy olyan második nagy találkozás, amely talán csendesebb, mint az első, de sokkal nagyobb nyugalmat ad. Kecskeméten nagy hagyománya van a zománcozásnak. A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben nyílt lehetőségem a legjobb kortárs orosz művészektől is tanulni, de legtöbbet édesanyámnak köszönhetek, és persze nem csak szakmai téren.” Fehér Margit, az édesanya a műhely ösztöndíjasaként indult el ezen a pályán, míg Kornélia később, az újságírásnak búcsút intve lépett a művészek világába. „A zománcozás egy ősi technika, amelyet már az ókori Egyiptomban is ismertek és műveltek. Alapanyaga a fém és a zománc (amely a szilikát, az üveg valamilyen formája). E két anyag kombinálására számtalan technika létezik, a lényeg mégis az, hogy 850 Celsius-fokra hevítve kemencében összeolvadnak. Ettől lesz időtálló, szinte elpusztíthatatlan. Nagyon sok a véletlenszerű is ezekben a folyamatokban, ezért izgalmas. Mindig ott a varázslat.
A zománctechnikát nem lehet teljesen elsajátítani, hisz nap mint nap okoz meglepetéseket azok számára is, akik már évtizedek óta foglalkoznak vele. De épp ez benne a szép, ez jelenti a kihívást: rájönni a titkokra, és örülni azoknak a különös felületeknek, amelyeket a fém, a zománc és a tűz közösen hoz létre.”
Illusztrációink bizonyítják, mi minden kerülhet ki azok kezéből, akik fém és zománc sajátos ötvözetével foglalkoznak. Úgy tűnik, Magyarországon meglehetősen széles körben népszerű, ellentétben Vajdasággal, ahol aránylag kevesen ismerik ezt a technikát.
„Édesanyámon kívül családomban van még képzőművész: a férjem, Kovács Sándor, aki szintén vajdasági származású. Egy kiállításon találkoztunk Kecskeméten. Közös képzőművészeti stúdiónk van a Duna-parti Gönyűn, ahol különkülön, mégis együtt dolgozunk, alkotunk nap mint nap.”
Képzőművészként is rájött arra, egyvalami biztosan kell ahhoz, hogy az embernek kedve legyen alkotni, ez pedig a közönség. Talán ennek köszönhetően munkái eljutottak Magyarország szinte minden zegzugába és külföldre is. Az internetnek hála a világ minden táján utolérhetőek. Munkáit önálló kiállítás keretében több magyar város mellett Szlovákiában, Franciaországban és természetesen otthon/itthon, Szabadkán is láthatta a közönség.
„Hogy mit akarok mondani, rajzolni, zománcozni éppen? Ha adott a feladat, akkor sem könnyű, de szabadon választani a legnehezebb. Mert nincs kapaszkodó, kiindulópont, viszont van felelősség, hogy mást is érdekel majd, vagy csak nekem tetszik. Vagy nekem se, mire elkészül. Ilyenkor hangulatba kell kerülni. Ez nem feltétlenül egy amolyan hallucinációkkal teli delíriumos állapot, amikor megszáll az ihlet. Jómagam ilyenbe még nem kerültem, de meg is vagyok nélküle. Sokkal inkább valami töredék: egy emlék, egy zene, egy történet, ami megragad, vagy egy érzés, ami hatalmába kerít. A falusi élet magával ragadó természeti jelenségei szintén az ihlet forrásai: madarak, virágok és sok-sok lepke, ötvözve a régi korok emlékeivel, gyermekkorból felmerülő nyári délutánok fényeivel vagy a nagymama csipkéivel.”
Minderre ráismerünk a zománcain.
