Szabadka egyik meghatározó épülete az, amelyet manapság Jadran néven ismernek. Az egyik legfontosabb helyen álló, monumentális objektum, a valamikori Sissi parknak, más néven a Magyar Királyi Államvasutak Erzsébet kertjének jó részét bekebelezte, amikor épült.
A város egyik nagy hátránya, hogy sem a parkot nem kívánják a maga igazi pompás szépségében és szobrával visszaállítani, sem a monumentális épülettel, a két világháború közti legjelentősebb, kiemelkedő értékkel bíró építészeti emlékkel nem akarnak semmit sem kezdeni.
Kettős csapás ez a városra, amiben a történelmi és történeti rétegek egymásra épülve erősítették az urbánus jelleget, a városias hangulatot úgy, hogy nem vonták ki belőle az embert. Éppen ellenkezőleg! Szabadka építészeti alakulásának egészen a huszadik század hatvanas éveiig az ember állt a középpontjában.
Érdemes megjegyezni a huszadik század hatvanas éveit. Ugyanis akkor kezdődött el Szabadka város egymásra rétegződő és egymást kiegészítő, egységes identitásának célirányos megsemmisítése. Dömötör Gábor ezt úgy fogalmazta meg egy megkerülhetetlenül fontos előadásában, hogy a város lerombolásának, szellemi-fizikai átalakulásának kezdeti időpontja a hatvanas évek.
Ami a várossal azóta történik, arról a hatvanas években született döntés – tudomásul kell vennünk, hogy ma sem vetették el a javaslattevők és döntéshozók az akkor kidolgozott koncepciót. Éppen ellenkezőleg.
Példaképpen idézzük fel a városközpont felújításáról szóló 2015-ös kiállítást. A figyelmesen szemlélődő érdeklődő azon a kiállításon szembesülhetett a ténnyel, hogy a döntéshozók „nagylelkűen” meghagyják a szabadkaiaknak a Majomplaccot, noha a pályázati megoldás (konkursno rešenje) annak lebontását irányozta elő: Postojeće zelenilo na Trgu republike i u parku kod zgrade NSZ i PIO, ograda i „Majmun plac” ostaju, iako ih je konkursno rešenje poništilo.
A kiállítást megtekintők mélyen megdöbbentek. Meg is fogalmazták a véleményüket – bárki elolvashatja. Ha egyszer a városrombolás különböző koncepciói kapcsán született véleményekből és kommentárokból készülne kiállítás, nyilvánvalóvá válna, hogy a város lakói, szemben a szakértőkkel, tervezőkkel, döntéshozókkal, érzik, értik és tisztelik a városukat.
A város lakói ugyanis nem félnek a várost alakító épületek, utcák, szobrok, emlékjelek történeteitől. Mert tudják, hogy mindegyik történet, ami a város múltját képezi, összekötő, és nem szétválasztó fogalomként épül bele a város arculatába.
Sport a test és lélek szolgálatában (is)
A tizenkilencedik század utolsó negyedében a lóverseny, az agarászat, a korcsolyázás, a rendszeres sportolás, a palicsfürdői olimpia a szabadkai társadalmi élet szerves részévé vált.
A szabadkai korcsolyázóegylet 1876 decemberében alakult. 1878-ban rendezték a kertvárosi szőlőkben az első atlétikai bemutatót, amelynek kezdeményezője a Szabadkai Torna Egylet (1894) megalapítója, Vermes Lajos volt, aki mellett méltán szerzett nevet magának a szabadkai sportélet fellendítésében Đorđe Stantić, Nikola Matković, Josip Sarić / Szárits János és mások. Említsünk mindössze annyit azokból az időkből, hogy Vermes Lajos, aki a szerb királyi család tagjait vívni tanította, Szabadkán Nikola Matkovićtyal tartott vívóbemutatót.
A szabadkai labdarúgó-szakosztály 1898-ban alakult. Érdekességként annyit még megemlíthetünk, hogy a szabadkaiak mutatták meg a belgrádiaknak a football játékot, amelyet azok rendkívül érdekesnek tartottak.
Nem annyira érdekes, azonban tanulságos az a mondat, amelyet több helyismereti könyvben olvashatunk: az első szabályos labdarúgó-mérkőzést Jugoszláviában Szabadkán játszották 1899. május 22-én.
Ha valakinek úgy rémlik, 1899-ben még nem létezett Jugoszlávia, annak bizony igaza van. Nem más ez, mint játék a szavakkal, amit reszelősebb kifejezéssel élve történelemhamisításnak is nevezhetünk.
A történelemhamisítással az a baj, hogy minden egyéni és közösségi teljesítményt relativizál, amennyiben megfelel ideológiai céljainak, úgy használja, amennyiben nem tudja beleilleszteni, akkor megfelelőre „igazítja”, vagy eltörli.
A múlt eltörlésének egyik módja a történelemhamisítás, aminek következménye a történetnélküliség és az abból következő narratívagyártás. Egy város esetében ennek a folyamatnak a bizalom elvesztése és a gyökérnélküliség a következménye, amit látszatgyökerekkel pótolnak, mégpedig úgy, hogy kiválasztott elemekre narratívákat gyártanak. Ezekből azután elkészül egy olyan városnak a története, ami a valóságban sohasem létezett.
Ennek egyik példája az, amit a Jovan Mikić Általános Iskola egykori diákjaként, aki mint kitűnő tanuló minden évben őrt állt a város felszabadítása közben életét vesztett partizán mellszobránál, fontosnak tartok megemlíteni: sokat és széleskörűen tanultunk arról a napról, amelyiken Jovan Mikić Spartak a fasiszta megszállók ellen harcolva életét veszítette a vasútállomásért zajló csatában. De azt nem tanították meg nekünk, hogy ugyanez a hősi halált halt partizán részt vett a berlini olimpián, jugoszláv válogatott és csúcstartó volt.
Arra sem tanítottak meg bennünket, hogy mindössze harmincéves volt, amikor a szabadkai vasútállomásért zajló csatában halálos sebet kapott.
És arról sem tanultunk soha, hogy Jovan Mikić, miután elvégezte Szabadkán a gimnáziumot és a jogi kart, tanárként, majd újságíróként dolgozott. A szerb királyi hadsereg tisztjeként az 1941-es villámháborúban fogságba esett, és 1943-ig Nürnbergben volt. Hazajövetelét követően, 1944-ben csatlakozott a partizánokhoz, bátorságával és elszántságával kiérdemelte, hogy a szabadkai partizánosztag vezetője lett.
A nagyszerű hármasugró, tízpróbázó, aki ugyan 1936-ban nem jutott be az olimpiai döntőbe, kiemelkedő teljesítményt és életutat tudhatott magáénak.
Szomorú tény, hogy ennek a nagyszerű sportolónak, kiemelkedő egyéniségű és felkészültségű embernek az életéből a szabadkai gyerekek sok-sok generációjának csak annyit tanítottak, hogy a fasiszták elleni küzdelemben veszítette életét a vasútállomásért folyó csatában. Nem vigasz, hogy tudható: azért nem tanították a teljes életét, mert nem egy sokat szenvedett, éhező és nélkülöző munkás élete volt, így aztán nem fért bele. De ez ugyanolyan jellemző eljárás, mint a város történetének átírása.
A valóság tagadásának vagy átírásának sok eszköze van, ezek közül egyik a városrendezési terv, amely eltöröl, magára hagy, kifelejt épületeket, átrajzol utcákat, tereket. Évszázadokat tüntet el mérnöki pontossággal a város lelkéből.
Egyik ilyen kihagyott, pedig a város ékességének számító épület a Jadran épülete, az egykori Sokolski dom, amely a szláv nemzetek összetartozását hirdető, tizenkilencedik században erőre kapó mozgalom eredményeképpen épülhetett meg.
A Sokolski dom
A királyi Jugoszláviában Szabadkán épült meg az ország legjelentősebb épületegyüttese, ahol a test és lélek nevelése, edzése, nemessé tétele zajlott. Az épület neve Sokolski dom volt, egész pontosan Jugoslovenski Narodni Dom kralja Aleksandra I.
A sokol mozgalom, amely 1862-ben indult hódító útjára Prágából, a Habsburg Monarchia elleni nemzeti indíttatású lázadást tűzte ki céljául. A mozgalom névadója Emanuel Toner volt, aki úgy érvelt a név mellett, hogy a szláv népdalokban gyakran szerepel a sólyom mint a hősiesség és nemeslelkűség szimbóluma. A Habsburg Birodalom germánközpontú kultúrafelfogása elleni lázadásként és a nemzeti függetlenség kifejeződéseként a sólyommadár nevét viselő mozgalom gyorsan és széles körben elterjedt. A szlovénok 1863-ban, a horvátok 1874-ben hozták létre egyesületeiket, utóbbiak a szerbekkel közösen működtek 1905-ig, amikor is a szerbek létrehozták önálló egyesületüket. A szláv népekhez tartozók óriási lelkesedéssel csatlakoztak ezekhez az egyesületekhez, úgy a Habsburg Monarchiában, mint szerte a világban, ahol szlávok éltek, mert számukra a nemzeti megújhodás, a nemzeti összetartozás mellett az ugyanolyan fontosnak értékelt önbecsülést, nemzeti büszkeséget, a (szláv) egyenlőséget és testvériséget is jelentette, amit elsősorban a testépítés által juttattak kifejezésre. Előremutató volt, hogy támogatták a női egyenjogúságot, vagyis az egyesületekben a férfiak és nők azonos jogokkal bírtak. A vallási tolerancia szinte adta magát, ha a szláv összetartozást kívánták előtérbe helyezni. Központi rendezvényük, amelyeken több ezren részt vettek, a slet volt (repülő madarak csoportba rendeződésének neve).
A két világháború közötti időszak volt a Sólyom egyesületek, a Sokolok aranykora. A nagy háborút követően létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia a szláv nemzetek összetartozásának megvalósulása volt, egyben lehetőség arra, hogy egy új nemzetfogalmat vezessenek be, a jugoszlávságot. Ebben a folyamatban kifejezett és erőteljes szerepe volt az ország területén működő Sokol egyesületeknek. A Vajdaság területén létrejött egyesületek közül a legjelentősebb és legtömegesebb a szabadkai volt. Akkoriban úgy tartották, hogy egy olyan többnemzetiségű városban, amilyen Szabadka, külön értéke van annak, hogy a Sokol egyesület itt a legnépesebb, hiszen általa fejlődhetett az integráló jellegű jugoszláv szellemiség. A testépítés, a kulturális fejlődés és a patriotizmus fellegvárának tekintették az egyesületet, amelynek céljaival természetesen nem mindenki azonosult. Azok, akik nem hittek a jugoszláv eszme nyújtotta lehetőségekben, egyszerűen amiatt, mert nem tartoztak a szláv népek tagjai közé, azok, akik a hazafiság eszméjén nem a jugoszlávságot értették, amennyiben sportolni akartak, megtehették. Nemzeti önérzetük háttérbe szorítása az idők követelménye volt.
A szabadkai Sokol egyesület 1919. október 5-én jött létre, célkitűzései ugyanazok voltak, mint az egyesület prágai megalakításakor: a nemzeti megújhodás, a szláv népek egyesülésének hirdetése a testedzés által. Erre jó alapot szolgáltatott a tömegsport iránti kifejezett igény, a gyári munkásság számának jelentős gyarapodása, a gyarapodó társadalmi igazságtalanságból következő feszültségek, sztrájkok, azok durva letörése és a szegénység, amit a világháború tetézett.
A lóverseny, agarászat, korcsolyázás, vívás, atlétika és a huszadik század első éveiben megjelenő labdarúgás mellett tovább folytatódott a nagy háborút követően. Új nevek jelentek meg – a budapestieket is legyőző Bácska labdarúgóklub helyett a SAND (Subotičko Atletsko Nogometno Društvo), Jugoslevensko Atletsko Društvo, ŽAK (Željezničarski Atletski Klub).
A sportélet alakulásában a nemzeti előjel mellett egyre erőteljesebben jelent meg az osztályharc. Ennek következtében a szakszervezet is belefolyt a dolgok menetébe, egyszerre figyelve arra, hogy a magyar nevek átalakuljanak, és arra, hogy a polgári allűrök kiszoruljanak. A kettő közé gyakran tettek egyenlőségjelet, mintha a magyar egyben polgári is volna, holott ugyanannyi szegény és munkás akadt a magyarok soraiban is.
A Munkás Testedző Egyesület tagjai átléptek a SAND-ba, a Vasas Sport Club pedig, miután a kommunisták vették át a klub vezetését, a szakszervezeti aggodalmak miatt (polgárosulni fog) letűnt a térképről, eltűnt a köztudatból. A Munkás Testedző Egyesület Radnički néven élte tovább a maga életét, számos sikert és örömet szerezve a város sportrajongóinak.
A sportélet újraalapítására még egyszer sor került, akkor már nem nemzeti alapon, hanem kifejezetten és kizárólag osztályalapon – 1945. április 21-én megalakult a Jovan Mikić Spartak Ifjúsági Sportegyesület, amelynek labdarúgó-, asztalitenisz-, röplabda-, kosárlabda-, szertorna-, tenisz- és atlétikai szakosztályai voltak. Azt, hogy az újjáalakítás ideológiai megfontolások mentén zajlott, a névadó tanított életrajza mutatja, amiről fentebb már esett szó.
A második világháború után a Sólyom egyesület szláv, jugoszláv szellemiségének hirdetése helyébe a fasizmus elleni harc kerül. A sletelést átörökítették a Sokoloktól, ezzel tisztelve meg a testvériség-egységet őrző marsallt.
A város sportéletének alakulásáról nehezen mondhatnánk azt, hogy ideológiamentesen zajlott. Igaz lehetett ez a kezdetekkor, amikor ideológia ugyan nem volt benne, azonban teljes mértékben igazságosnak sem lehetett mondani. Nehéz volna eldönteni, hogy milyen irányba fejlődött volna a szabadkai sportélet a tömegsport megjelenését követően, ha az első világháború után nem nehezedik rá a nemzeti megújhodás, majd a második világháborút követően az osztályalapú ideológiai nyomás. Mindennek csak annyiban van jelentősége, hogy a város sporttörténetét író nagyszerű sportolók, edzők nevét tanuljuk meg, és a klubéletben részt vevő sportolókat őrizzük emlékezetünkben. Mert őket nem ideológia kötötte össze, hanem elsősorban a klubtagság. Attól még egy-egy átmulatott éjszaka után verekedhettek, mint azt bizonyára meg is tették – nemzeti alapon is. Ennek eltagadása a város történetét szimplává és egysíkúvá tenné. Ilyen egysíkú és szimpla közelítés eredménye a Jadran épületének mostoha sorsa.
A Sokolski dom 1931 és 1936 között épült fel, a valamikori városliget, az egykori korcsolyázópálya, később a Magyar Királyi Államvasutak Erzsébet kertjének egy részét is magába ölelve.
A monumentális épület Kosta Petrović tervei alapján, Franjo De Negri és V. Stefanović közreműködésével épült fel. Az akkori ország legnagyobb ilyen jellegű épületét húzták fel az akkori Szabadkán, nyári színpada önmagában felért egy szenzációval.
A szecessziós stílusú Szabadka ezzel az épülettel lépett be a huszadik századba. Kosta Petrović, aki Bécsben, a Wagner cégnél fejlesztette tovább építészmérnöki tudását, magával hozta azt a korabeli bécsi hangulatot, amit tanulmányai idején, az 1920-as években magába szívott.
Kétségtelen, hogy a jelszó, Sokolskom snagom svom – za kralja i dom, nem az építészeti modernséget hivatott hangsúlyozni, hanem a nemzeti elköteleződést, az újonnan létrejött ország iránti feltétlen lojalitást. Ez annak a korszaknak természetes velejárója, a város építészete ebből mindenképpen óriási hasznot húzott. Nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy a városháza mellett ez az épületegyüttes a város legkiemelkedőbb építészeti értéke. A két monumentális alkotás önmagában hordozza és kifejezi Szabadka önmagáról való elképzelését. Mindenképpen értékes és tiszteletre méltó a döntés, amely kijelölte a Sokolski dom helyét – nem lerombolt más épületeket, hanem a sétálóutca bejáratával szemben lévő parkba építette bele a monumentális épületet. Egyik oldalán a Törvényszék, másik oldalán – a parkon túl – a legszebb bérpalotasor. Tekintélyt parancsoló elhelyezése és természetes kommunikációja a Korzó túlsó felében lévő városházával két világot kötött össze a szó valódi és szimbolikus értelmében is.
A városháza mint a városi adminisztráció fellegvára, a kaszinó és a színház mint a felsőbb osztályok találkozóhelye és a Sokolski dom mint új időknek új dala, hatalmas sportcsarnokával, nyári színpadával egyszerre jelentette a test és lélek fejlesztésének fontosságát. A test és lélek fejlesztésének igénye természetes emberi igény. Akik a sport fontosságán keresztül a nemzeti megújhodás jelentőségére is hangsúlyt fektettek a két világháború közti Szabadkán, saját elképzeléseik mentén építették lehetőségeiket. Azonban az épület, amelyet örökül hagytak ránk, összetettségében, szépségében és egyedülállóságában a város egyik legjelentősebb építménye.
Szomorú tény, hogy a Sokolski dom ma már nem is emlékeztet egykori önmagára. Nyári színpada helyén leginkább szemetet és kukákat látunk, a fa ülőhelyek a szemünk láttára korhadtak, rothadtak, porladtak el. Az épülethez ragasztott korcsolyapálya és kisstadion pedig nem hozzáad, hanem elvesz mind a látványból, mind a lehetőségekből – a nemrégiben a Kisposta mellé odakent jegyárusító helyiség pedig a legriasztóbb és legvisszatetszőbb építészeti megoldás, a Sokolski dom ellen elkövetett újabb merénylet. Ugyanolyan, mint az oldalához ragasztott, télen-nyáron füstölgő lacikonyha, a felhalmozott székekkel, a raktárnak használt épületrészekkel.
A Jadran épületének ugyanúgy kellene ragyognia, mint a városházának. Ehelyett ugyanúgy lacikonyhával és bódékkal vették körül, mint a városházát. Elmondhatjuk tehát, Szabadka olyan város, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia, a Magyar Királyság, valamint a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd Jugoszláv Királyság idején épült kimagasló, páratlan építészeti remekműveket lacikonyhákkal és pléhbódékkal veszik körül.
A Magyar Erő és Művelődés Háza
A Sokolski dom az 1941-es hatalomváltáskor jó néhány golyónyomot kapott. Türelmetlen vagy elégedett régi-új gazdái a városnak ezzel jelezték, hogy a szláv megújhodás büszke épülete a leventék büszke épülete lesz innentől. A város régi-új vezetői azonban csakhamar rájöttek, hogy az 1936-ban befejezett épület egy csodálatos lehetőségeket hordozó építmény. Eltüntették tehát a primitív öröm vagy a pillanatnyi győzelmi mámor vagy a majdnem két évtizedes lekicsinylő, elnyomó hatalommal szembeni érzelmi kifejeződés golyónyomait, és az épület homlokzatára kiírták, hogy a Magyar Erő és Művelődés Háza. Emellett pedig a főbejárati részen kialakítottak egy erkélyszerűséget – megbontva ezzel az épület harmóniáját. Csakhogy az erkély nem sokáig maradt, mint ahogyan az épület neve sem: amikor átnevezték Levente Otthonnak, akkor alakították ki a középső lépcsősort, végképp tönkretéve ezzel az épület harmóniáját.
A Sokolski dom történetét olvasva a szemünkbe ötlik a mondat, hogy a gazdasági krízis miatt tartott olyan hosszú ideig az építése. A hosszú idő öt évet jelent. 1931–1936 között épült fel ez a monumentális épület. Mindenképpen tovább tartott, mint a nemzeti kaszinó, a városháza, a gimnázium, a zsinagóga építése.
De semmiképpen sem tartott olyan sokáig, mint amilyen hosszú ideje tart méltatlan sorsa.
