9.
Amikor 1944. szeptember 18-án a szövetségesek bombái lerombolták a szabadkai épületeket, utcákat, városnegyedeket, akkor visszavonhatatlan változást okoztak. A város, amelyik a tizennyolcadik században kapaszkodott vissza az európai térképre, mindent elkövetett annak érdekében, hogy fejlődése a lehetőségek szerint folyamatos legyen. Ezt a folyamatosságot semmisítették meg a szövetségesek bombái – a II. világháború befejeződésével úgy kezdődött új korszak, hogy az a város arculatát gyökeresen megváltoztatta. Reszelős állítás volna, de azoknak az elképzeléseknek, amelyek egy másmilyen Szabadkát álmodtak meg – önmagához képest másmilyent –, a lebombázott utcák, megsemmisített városrészek, eltüntetett épületek adták meg az alapját.
SZABADKÁT SOKAN SZERETTÉK
A városnak, amelyet dokumentumokban először 1391-ben említenek meg, kalandos és hányatott sorsa volt. Hunyadi Jánostól Szilágyi Mihály birtokába kerül, majd rövid ideig Mátyás királyé lesz, aki Dengeleghy Pongrácz János erdélyi vajdának ajándékozza. Ezt követően Corvin Jánoshoz, majd tőle Enyingi Török Imre nándorfehérvári bánnak a birtokába kerül. Őt követte a fia, Török Bálint. 1521-ben, amikor Török Bálint kegyvesztett lett, a szabadkaiak pedig a környező nádasokba és mocsarakba bújva védekeztek a török ellen, megérkezett egy bizonyos Cserni Jován nevű szerb ember, igencsak felfegyverkezve csapatai élén. Meg is szerezte magának a várost. Szapolyai János szövetkezett vele Ferdinánd ellen, így tehát Cserni Jován immár szövetségesként lakhatott Török Bálint várában. A szabadkaiak nemigen kedvelték az új tulajdonost, mert sokat rabolt, gyilkolt, és nemigen törődött azzal, hogy felvirágoztassa a vidéket. Szapolyai, ahogyan az lenni szokott, nem tett semmit, hiába kérlelték a szabadkai követségek, hiszen ha tudta is, mi folyik, szövetségesét tisztelte a cárban. Amikor azonban 1526-ban Török Bálint Szapolyaitól Ferdinándhoz pártolt, akkor vissza is foglalta Szabadkát. Cserni Jován pedig áttette a székhelyét Szegedre. Akkor következett, hogy Jovánt Ferdinánd is meg akarta nyerni magának, ami sikerült is. Jován pedig ki akart békülni Török Bálinttal, de az nem sikerült. Viszont Szapolyai megdühödött Jovánra, amiért ennyire kalandor, és 1527-ben seregeit leverte, a vezérüket pedig megsebesítette. Török Bálint sietett Tornyosra, hogy ő végezzen a cárral, de már holtan találta. Fejét levágta és Szapolyaihoz vitte, aki ezért ismét kegyeibe fogadta. Az elkövetkező években Török Bálint hol Szapolyai, hol Ferdinánd híve volt, mígnem 1541- ben fogságba esett, és a Héttoronyban meg is halt.
Szabadka 1542 és 1686 között török fennhatóság alá tartozott. Szegeddel egy időben adta meg magát a töröknek, és lett a szegedi szandzsáksághoz tartozó szabadkai nahije. Amikor a török fennhatóságnak vége lett, a város a kincstáré lett, majd odaadták a bácskai határőrvidéket kialakító katonai kormánynak. Rákócziék is eljöttek errefelé, hogy megbüntessék a császárral tartó szerbeket, ami megint csak pusztítást hozott magával.
VISSZA EURÓPA TÉRKÉPÉRE
Amikor Szabadka központjáról beszélnek, általában a Skultéty János tervezte szállodát említik, amely 1854- ben épült, a Nemzeti Kaszinó új épületét, amely 1895-ben készült el, valamint a városházát, amely 1908 és 1912 között épült fel. Sokszor alakul ki olyan érzés, mintha a város története a tizenkilencedik század közepén vette volna kezdetét, legalábbis a fejlődése akkor indult el. Ez azonban nem így van. A fejlődés, ha nem is volt olyan látványos, és nyomai sem igen maradtak, a tizennyolcadik században vette kezdetét. Akkor kapaszkodott vissza a város Európa térképére, aminek az épületek a legjobb bizonyítékai.
A ferences szerzetesek 1717-ben hozták létre rendházukat a városban; a várat 1730-ban alakították át templommá; az első Szent Rókus-kápolnát 1738-ban építették; az első aggok házát 1766-ban hozták létre; a Szent Teréz-székesegyház 1776–1779 között épült fel; az első városháza 1751-ben készült el; az első köztéri emlékművet, a Szentháromságot 1815-ben emelték; második városháza 1828-ban épült fel; a ferences gimnázium a tizenkilencedik század elején épült fel, 1840-ben felújították, 1908-ban bontották el a városházával együtt, hogy a helyükön felépülhessen a jelenlegi városháza.
Mindebből látszik, hogy a város, párhuzamosan azzal a küzdelemmel, amelyet a szabad királyi városi rangért folytat, önmagán is dolgozik. A török uralom, a járványok, a tizenhetedik századi kis jégkorszak nagyon megtépázta a várost, annak közösségét, de a felépített épületek mutatják, hogy az itt élőknek határozott elképzelésük volt arról, merre kívánnak fejlődni.
A fejlődésnek erős lökést adott, hogy a bunyevácoknak köszönhetően 1743-ban megszerezték a mezővárosi címet. Nem mellékes, hogy a katonai sáncok feloszlatásával a polgári hatóságok vették kezükbe az irányítást. A város közönségének reményeit kifejezte a gesztus, hogy a város nevét Szent Máriára változtatták. A szabad királyi város címért tizenöt éven keresztül küzdött Szabadka. 1764-től 1779. január 22-éig, amikor is Mária Terézia a várost Mária Theresapolis néven szabad királyi városi rangra emelte. Örömteli fejleménynek gondolhatták a szabadkaiak, hogy éppen abban az évben fejezték be székesegyházuk építését.
KIK ÉPÍTIK FEL A VÁROST?
A háborúskodások, a török vész, a járványok, az extrém hideg rosszul hatott a vidék lakosságára, az épített környezetre és a tájra is. A lepusztultság, rombadöntöttség jellemezte a vidéket a tizennyolcadik század kezdetére. A Délvidék lakatlanná vált, az emberek nádasokban, az egyre terjeszkedő mocsarakban húzták meg magukat. A történeti demográfusok egybehangzó véleménye szerint a Mátyás korabeli három és fél millió főt kitevő magyar népesség kétszáz év alatt alig gyarapodott, inkább stagnált – ez idő alatt az európai lakosság 60 százalékkal növekedett, ami a magyarok esetében másfélszeres gyarapodást jelentett volna. A tény, hogy kilométereken át vándorolva nem lehetett embert látni, igen megnehezítette az élet újraindítását. Ennek a helyzetnek az orvoslására kezdődtek meg a betelepítések, aminek eredményeképpen az ország, amely jellegét tekintve magyar volt, vagyis a lakosság mintegy 80 százaléka magyar volt, olyan mértékben változott meg, hogy a magyarok kisebbségbe kerültek – az összlakosságnak csak mintegy 40 százalékát tették ki. Mindez azonban nem jelentett nehézséget, mert az idetelepülők azonosultak az országgal, közösen építették és fejlesztették az elvadult, elmocsarasodott, lerombolt vidéket, otthonukat. A társadalom összetétele eltérő volt, szinte csak a magyarok esetében lehetett leképezni a teljes társadalmat. De a teljes társadalom 95 százaléka jobbágyokból állt. Az arisztokraták a bécsi udvarnál szolgáltak, elképzeléseiket az udvar elképzeléseihez hangolták, vagyis semmit sem törődtek az országgal, amelyhez tartoztak. A hétszilvafás nemesek pedig ugyanolyan szegények voltak, mint a jobbágyok, igaz, nekik volt földjük. A török uralom után ide érkező szerbek a haditanács alá tartoztak, tehát függetlenek voltak a magyar vezetéstől, viszont a bécsi udvarnál nagyra értékelték határvédelmi tevékenységüket, aminek előnyeit kiváltságok formájában élvezhették: ők választották meg saját egyházi vezetőiket (karlócai érsek), ami erőteljesen segítette nemzeti fejlődésüket. A szerbek zöme is jobbágy volt, kisebb hányaduk kereskedő. II. József 1781-ben meghozott türelmi rendelete méltányosabb körülményeket teremtett a zsidóságnak, így ők is betagozódhattak a társadalomba. A cigányokat, akiket a vármegyék területéről időről időre elűztek, Indiából telepítették be a tizennyolcadik században.
Ők azok, akikre többes szám első személyben is gondolhatunk, amikor a szabadkaiakra gondolunk. Együttélésük, elképzeléseik kivitelezése, politikusi és emberi természetük nagyban meghatározta, hogy milyen irányba és milyen sebességgel fejlődik a város. Amennyiben valaki úgy véli, nem állták meg a helyüket, az téved. Magyar László értékes kutatásaiból tudjuk, milyen pontosan és jól értették a szabadkaiak az idők szavát.
KÖZÚT, FOLYAMI ÚT, VASÚT
Amikor II. József 1785-ben elrendelte az egész országot magában foglaló közútfejlesztési tervek összeállítását, akkor annak nagyon is ideje volt. Ahogyan azt Magyar László írta: „A személy- és áruforgalom fejlesztése a gazdaság fellendítésének egyik alapfeltétele. Az ipari forradalom nyugateurópai kibontakozása mind nagyobb igényt tartott a mezőgazdasági nyersanyagokra, a fogyasztási termékekre. Az értékesítési erőfeszítések kétségkívül közrejátszottak a közlekedés forradalmasításában, a gőzhajózás és vasútépítés megszületésében.”
Szabadka folyó nélküli, vasút nélküli, úthálózat nélküli gazdag város volt. Ez a gazdagság azonban szinte semmit nem ért, ha nem tudták értékesíteni. „Igen figyelemreméltó Zomborcsevits bizottmányi elnök és társai (Mukits János, Czorda Bódog, Magyar Imre stb.) 1855. június 7-i jelentése a vasútvonal létesítésének fontosságáról, akik meggyőző bizonyítékokkal támasztják alá érvelésüket. Községtanácsi megbízásból gyűjtötték össze azokat a hiteles adatokat, amelyek igazolják a vasút létjogosultságát, ami szavatolná Szabadkának és környékének gazdasági fellendülését. Szabadka gabonatermelése – áll a jelentésben – mennyiség tekintetében talán legnagyobb a Monarchiában.”
A vasútépítés fontossága II. Józsefet, gróf Széchenyi Istvánt és a szabadkai községtanácsot egyaránt foglalkoztatta. A szabadkaiak értették az idők szavát. Zomborcsevics elutazott Bécsbe, Budapestre, elhívta Szabadkára Pischowszky Antalt, a szegedi állomás vasúti főmérnökét, hogy meggyőzze és megígértesse vele, a szabadkai vasútvonal Palicsfürdő mellett fog elhaladni. A főmérnök szerint a vasútvonal megépítése hasznos lesz, azt pedig közösen állapítják meg, hogy a vállalkozás technikai kivitele nem jár nehézségekkel és különösebb kiadásokkal, sokkal inkább a „vasútüzlet kezelése” jelenti a nehézséget. „Pischowszky főmérnök erre kijelentette: meggyőződése szerint a szárnyvonal kiépítése nemcsak Szabadkára nézve lesz jövedelmező, hanem (a forgalmi adatokból ítélve) a „bécs–pest–szegedi vasútvonal kezelését bíró ausztriai cs. kir. szabadalmazott állami vasút, úgynevezett Francia Társaságra nézve is, melynek azonban fő céljául kell szolgálni, hogy a Tiszát a Dunával, s a bécs–szeged–temesvári vonalt Moháccsal, Péccsel s tovább mintegy keresztmetcésben összekösse, s melynek fő előnye abban áll, hogy annak sem más vasútvonalakkal, sem vízi közlekedésekkel nem csak versenyezni nem kell, sőt egyenesen ezeket köti össze.” A szegedi vasúti főmérnök hozzáfűzi még, hogy ígéretéhez híven erre a Francia Vasút Társaság Igazgatóságának figyelmét is felhívja. Ami, ha jól értjük, azt jelenti, hogy a szabadkaiak megépíthetik a vasutat, a haszonnal járó működtetést pedig elvégzik a franciák.
A szabadkaiak már 1846-tól azon dolgoztak, hogy a vasút városukon haladjon keresztül. Noha nem ügyetlenkedtek, mint azt az idézetekből kiolvashattuk, minden követ megmozgattak az ügy érdekében. Utaztak Bécsbe és Pestre, kiszámolták, hogy mekkora forgalmat bonyolítana le a szabadkai vasút („1846-ban Szabadka összlakossága megközelítőleg 42 ezer, s az említett útvonalakon a város négy vásárát évente – előreláthatólag – kb. négyezer személy látogatná. Szabadkáról a szegedi és a bajai vásárokra kevés kézművesi munka kerül, viszont a gabonát és egyéb terményeket egész éven át szállítják. A vasút megépítésével az észak-bácskai város évi utasforgalma Szeged, Pest és Baja irányába összesen kb. hatezer személyből állna.”), mégis tizennyolc évnek kellett eltelnie, hogy 1864-ben megkezdődjön a szeged–szabadkai vasútvonal kiépítése. Az azonban bizonyos, hogy az 1869. szeptember 11-ei nap, amikor is begördült Szabadkára az első vonat, megváltoztatta a várost. Egy olyan város felépítésének lehetőségét vetítette előre, ahol a keskeny, girbegurba utcácskák és földszintes házak jól megférnek a kúriákkal és bérpalotákkal, a Szerb Olvasókörrel, kaszárnyákkal. Ezt a várost tüntette el 1944. szeptember 18-án a szövetséges erők bombázása. A bombák nyomán felszálló füst, a romba dőlt épületek, paloták, kúriák, kaszárnyák, az eltűnt utcácskák a maga ellentmondásosságával is dinamikusan fejlődő Szabadkát semmisítették meg. Azt a magabízást, amely a szabadkaiakat összekötötte, amely erősebb volt politikai ellenségeskedéseiknél, személyes torzsalkodásaiknál, nemzeti jellegű csetepatéiknál, mert mindezek ellenére ugyanazt akarták: egy fejlett, előrehaladó várost. Amelyet ők építenek fel. És az volt a helyzet, hogy valóban felépítették. Ilyen vonatkozásban az impériumváltás sem állította meg a szabadkaiakat. Az új királyságban nem rombolták le azt, amit a Monarchiában és a magyar királyságban felépítettek, hanem folytatták tovább.
1944. szeptember 18-án nem csak azok az épületek és utcák semmisültek meg, amelyek a földdel lettek egyenlővé. Aznap megsemmisült az a város, amely addig elhitte magáról, hogy nem szorulhat a perifériára.
A MAGABÍZÓ SZABADKA
A tizennyolcadik században végbement lakossággyarapodás Szabadkát is elérte, 1787-ben a hatodik legnépesebb város volt. Buda és Pest lakosainak száma 53 ezer volt, Debrecené 30 ezer, Pozsonyé 26 ezer, Szabadkáé 21 ezer körül járt, a tizenkettedik helyen lévő Zomboré pedig 13 ezer körül.
1830-ban Buda és Pest 100 ezer lakosú, Debrecen 29 ezer, Pozsony 35 ezer, Szabadka pedig az ötödik helyen állt 33 ezer lakossal. Ugyanakkor Zombor a tizedik helyen állt 21 ezer lakosával, Újvidék pedig a tizennyolcadik helyen szerepelt a maga 17 ezres lakosságszámával.
Azt gondolhatnánk, a nagyszámú lakosság nagy mobilitást is jelent, azonban, mint azt Mirko Grlica is megírta, összehasonlítva Szabadkát, Zombort és Újvidéket: „A szabadkai lakosság létszáma volt ugyan a legnagyobb a három város közül, de ez a város rendelkezett a legkevesebb polgári státusú személlyel. Mégpedig azért, mert Szabadka a XVIII. században szűkölködött kereskedőkben és iparosokban, legtöbb polgára a földtulajdonosok közé tartozott.”
Talán ezért nevezik gyakran a világ legnagyobb falujának Szabadkát. Ez azonban, ha végiggondoljuk, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük az itt élőknek, miképpen fosztogatták és használták a várost azok, akik ajándékba kapták, elfoglalták, uralták, és honnan kellett Szabadkának visszakapaszkodnia Európa térképére, hogy aztán alig kétszáz év alatt egy erős iparral rendelkező, dinamikusan fejlődő, urbánus és nagy földekkel körülölelt várossá növekedjen, igazán méltatlan megfogalmazás.
