11.
1944. szeptember 18-án a szövetségesek lebombázták Szabadkát, és ezzel nemcsak örökre megváltoztatták a város arcát, hanem múlhatatlan ragyákat, sebhelyeket, hegeket okoztak. Döbbenetes ezt kimondani. Zavarba ejtő is. Olyan, mintha hetvenhat évet tépnénk ki a város testéből. Megannyi emberi igyekezetet, szándékot, tervet, verítékes munkát. Mégis így van.
Rombolást követő (vissza)építés
A kétezres évek elején a müncheni Alte Pinakothek ajándékboltjában vásároltam azt a fotót, amely 1946-ban ábrázolja a várost a romok fölé magasodó Miasszonyunk-templom oly jellegzetes hagymakupolás tornyaival. Szeretem Münchent és azt, ahogyan újraépítették. A fotó azóta is, folyamatosan mesél arról, miképpen lehet és kell újjáépíteni a lebombázott, felperzselt, földig rombolt épületeket, utcákat.
Hajlamosak vagyunk egyszerre két dolgot gondolni a városunkról. Az egyik szerint Szabadka tökéletes, a másik szerint egy „tyumez”. És mivel mind a kettő egyszerre igaz, nem tudunk konszenzust teremtő módon előrelépni abban a kérdésben, hogy milyenre építsük (vissza) Szabadkát.
Kivételes és nagyszerű pillanat volt, amikor egyhangúlag elfogadták a kezdeményezésem, hogy a Szentháromság-szobor kerüljön vissza az eredeti helyére. A szabadkai városi képviselő-testületre sem jellemző az ilyen döntéshozatal, de lélektani pillanatot találtam – a niši születésű Nagy Konstantin császár nevéhez fűződő milánói ediktum 1700. évfordulója volt 2013-ban.
Azt, hogy a lélektani pillanat elmúlt, onnan lehet tudni, hogy a Szentháromság-szobor, egyébként Szabadka első, 1815-ben emelt köztéri szobrának eredeti, a városi közönség akarata szerinti helyére való visszakerülése óta eltelt öt év, és azóta hiába várjuk reménykedve, hogy a tervek szerint befejezik a megkezdett munkát: kibontják a lépcsőket, amelyek valamikor a szoborhoz tartoztak, most pedig a föld alatt vannak, és üveglapot helyezve azokra, a látványban kötik össze az időket – ahogyan azt a város egykori építői és mai lakói megérdemlik.
Ezzel összefüggésben azt is látnunk kell, hogy a városban sohasem folytatták le a konstruktív vitát arról, hogy az ideológiai alapon megcsonkított, a várost építő közösség elképzelését nem tükröző hatalmi álláspontok szerinti döntéseket helyre kell hozni, a város arculatát önmagával azonossá kell tenni, párhuzamosan a növekvő város jelentette kihívásokkal.
Így hálásnak kell lennünk, hogy a Köztársaság teret, a Szabadság teret, a Dr. Zoran Đinđić platót, a Korzót, a Strossmayer, Corvin Mátyás, Ago Mamužić, Lányi Ernő és az Alba Malagurski utcát felölelő városközponti rész 2015 júniusában szeptemberi kezdéssel beharangozott építészettani átalakítása nemcsak nem történt meg, hanem el sem kezdődött. Ijesztő belegondolni abba, hogy a majomplacc kovácsoltvas kerítését – az elfogadott tervvel szemben – talán jófejségből (?) vagy nagyvonalúságból (?!) az urbanisták nem tüntetnék el, viszont a parkolóhelyeket igen. Miközben arról nem tudhatott meg semmit a város közönsége, hogy a jövőben, ha a Strossmayer utca egyik oldalán teljesen és húsz kivételével a városháza előtt is megszűnnek a parkolóhelyek, hol hagyhatják autóikat. Természetesen a „nyakig merülve a sárba valamelyik eldugott mellékutcában” megoldást mindenki ismeri már.
Építészettani megoldásaikkal a döntéshozók (akikről nem tudni, kicsodák) folyamatosan megerőszakolják Szabadkát, miközben a város, mint minden város, azért létezik, hogy örömet szerezzen a benne élőknek.
Szabadka (vissza)építésének akadálya
Az, hogy egy város visszaépül-e a – maradva a példánál – háborús pusztítás után, nem csak a lélektani pillanatoktól függ. Bizonyára azoktól is. De Kelet-Európában a lélektant is az ideológia határozta meg.
Az 1945 utáni új világ Szabadkán a gyárak leszerelésével és elszállításával vagy éppenséggel államosításával kezdődött, hogy aztán ne álljon meg a villamos megszüntetéséig, a Palicsi-tó megdöglesztéséig és számos egyéb romboló városfejlesztési ötlet kivitelezéséig, aminek időszakosan csak a polgárok zajos és el nem hallgatható felháborodása tudott megálljt parancsolni. Ennek a gondolkodásnak a rombolásban megnyilvánuló nyúlványaival a mai napig találkozhatunk.
Az 1945 utáni időkből maradt ránk az a kommunikációs panel, amely a város eredeti arculatához és az eredeti, százötven éves térképekkel, tervekkel alátámasztott, a szakemberek számára ma is elérhető elképzelésekhez való visszatérést, a rombolást követő (vissza)építést magyarkodásnak tekinti. Ez természetesen szánalmas manipuláció, amely azonban a többnemzetiségű városban eredményes tud lenni.
Az eredményesség oka az évtizedeken keresztül folyamatosan sulykolt ideológiai alapú megközelítés, amely a nemzeti vonatkozású kérdéseket úgy fordítja le többségi-kisebbségi problémára, hogy aközben hol elítélendő polgári csökevénynek tekinti azt, ami a k. u. k időszakában épült, ide értve a kiegyezés előtti k. k. és az azt követő m. k. korszak fejlesztéseit, vagy éppenséggel bezárkózó, gettósodó törekvésként írja le, amellyel szemben a modern, polgári városépítésnek fel kell lépnie.
Az ezzel az ideológiai megközelítéssel való szakítás azt eredményezhetné, hogy vissza lehetne térni azokhoz a fundamentumokhoz, amelyekre a város fejlesztése alapozódott: a város óriási kincset érő kéziratos térképei tökéletesen elegendőek volnának ahhoz, hogy megfelelő módon tudjuk építeni a városunkat, hiszen olyan nagyszerű mérnökemberek munkái voltak, akiknek tudására a mai napig alapozni lehet. Ne feledjük, a város természeti adottságai nem változtak. Megkerülhetetlen és fontos mérföldkő az önmagával azonos város fejlesztésének szempontjából Milodánovics Mária munkája, A Szabadkai Történelmi Levéltár kéziratos térképeinek gyűjteménye. Senki nem állíthatja, hogy nincs mire támaszkodni, nincs honnan elindulni. Az ilyen jellegű kötetek megkerülhetetlenek. Ha ezekre alapozódna a város arculatának alakítása, és nem az évtizedeken át sulykolt, a rombolást a nosztalgikus érzésekre alapozó, régi fotókkal alátámasztott kiadványok sokaságára, a város fejlődéséről szóló párbeszéd közelebb kerülne az értékrelativizáláson alapuló válságból fakadó rombolás szomorú valóságához.
Kétségtelen, hogy a kulturális erőtér, amelyhez a város tartozott, meghatározta az arculatát. A kulturális erőtér, amelyhez Szabadka földrajzi fekvésének köszönhetően tartozik, a nyugati világ pereme. De ehhez a kulturális erőtérhez nem csak magyarok tartoztak. A bécsi udvarnál, majd Budapesten ugyanúgy eljártak a peremen létező Szabadka érdekében a bunyevácok is, a szerbek is, mert azzal mindenki tisztában volt, hogy a saját érdekét csak akkor tudja megvalósítani, ha az egész fejlődik. Vagyis minden józanul gondolkodó ember egyetértett abban, hogy a jólét megteremtéséhez azt kell elérni, hogy Szabadka ne a peremen létezzen. Nyilván nem véletlen, hogy Szabadka magyar és Zombor szerb polgármestere közös feliratokat intézett Bécshez, hogy városaikat sikerüljön bekötniük a kereskedelem vérkeringésébe. Mint ahogyan nyilván az sem volt véletlen, ahogyan a császári udvar viszonyult ezekhez a városokhoz – a munkaerő építse ki a vasutat, a hasznot hozó működtetést majd ellátják ők. Ebből is kitűnik, hogy a világ úgy megy előre, hogy leginkább forog körbe-körbe.
A pária-lét elfogadása
1944. szeptember 18-án a vasútállomást is támadás érte. Amikor a vasúti híd alatt megyünk a város felé, vagy a városból az egykori Szegedi szőlők irányába tartunk, elhaladunk egy téglafal mellett, amely egészen a kétezres évek első évtizedének közepéig gyönyörű szép volt. A vasút karbantartotta, amin azt kell érteni, hogy a falból nem nőtt ki paré, hogy megcsiklandozza a mellette elhaladó fülét. A fal tetején húzódó vaskerítést nem a rozsda zabálta, hanem be volt festve. Szél odafútta magból nem nőtt ki torzonborz fa, és mohó vállalkozók nem állítottak még fel szürke lemezt, amitől olyan lett a környék, mint egy bádogváros bejárata.
A téglafal sorsát egy, a fiatalokat a városi elöljárók révén megtaláló európai projekt pecsételte meg. Ugyanis az egykor gyönyörűen fölfalazott téglafalat az európai projekt keretében, a várost urbánussá tevő fiatalok önkifejezési szándékának megvalósításával összegraffitizték. Nehéz volna szavakat találni ehhez a barbár pusztításhoz, amely a szabadkai vasútállomáshoz tartozó falrészt egyszerre süllyesztette egy falusi művelődési ház hátsó falánál található kinti budi falához, illetve bármelyik nagyváros lepukkant külvárosi negyedében látható – amennyiben valaki arra téved – falak mintázatához.
Az összegraffitizett téglafalnak már igazán mindegy, hogy a tetején egy mohó vállalkozó által odaeszkábált, a napfényt visszaverő, hatalmas pléhdarab található, hogy a kerítés rozsdásodik és a falból paré nő ki. A rombolás ideológiáját ebben az esetben az urbánus feeling megteremtésének szószával leöntve nyomták le a szabadkaiak torkán. Azt, hogy az afroamerikai fiúfejnek, a sárga halálfejnek és a téglafalon látható betűknek mi közük van Szabadkához, reméljük, nem fogják nekünk elmagyarázni, hanem ehelyett viszszaállítják a fal eredeti kinézetét, eltüntetik a bádogfalat, befestik a kerítést, kiszedik a parét, hogy ne csiklandozza a gyalogosok fülét. Ehhez nem kell európai projekt, éppen ellenkezőleg.
Ehhez az kell, a pária-lét elfogadása helyett visszataláljunk a város(viszsza)építéshez – ahhoz, amelyik a téglafalat odaépítette 1944. szeptember 18-a után.
