Szárnyal az élet, a képzelet;
képzeletben megfogom két kezed.
De mindez csak álom, gyötrő látomás.
Egyetlen társam a magány, és senki más.
Babilon szajhája vonaglik előttem,
az utolsó adagot már a szemhéjamba lőttem.
Kavarog a gyomrom, ahogy a gondolatok a
fejemben, s mint halott-rőt levelek a lanyha
őszi szellőben.
Úgy hullok én is alá elmém feneketlen sötétjébe,
mint az öngyilkos, mikor leveti magát a mélybe.
Súlytalan zuhanok, nem ijeszt már semmi.
Most értem csak meg, milyen szabadnak lenni.
Sötét élet
Érzéketlen világban élek,
kihalóban a szerető lélek.
A szerelmesek csalják egymást,
az emberek elfeledtek egy és mást.
Torzuló értékrendünk
hazugságra csábít,
álboldogság mámorában
kender füstje kábít.
Nincsenek már barátaim,
csak az ivócimborák.
Együtt szívjuk néha be
a sarki árus porát.
Csalódok, ha felébredek
minden áldott reggel,
tele van az életem
bűnös élvezettel.
Lopok, csalok, hazudok,
hogy még ma is időben
megkapjam az adagot.
Nem gondolok másra,
nőre, családra, házra…
Jó most nekem így,
mélyen lent a sárban,
Szépen lassan elmerülök
a század mocskában.
Átkelés
A kozmosz sötétjébe zárva hallgatom
távoli kerubok rekviemjét,
miközben atomokra bontva szelem át
a tejút ködszőnyegét.
