Szóláseredet-sorozatunkban az elmúlt hetekben Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete című művére alapozva elmentünk Kukutyinba zabot hegyezni, majd a vénasszonyok nyaránál elidőzve legutóbb átléptük a Rubicont. Ez alkalommal egy tavaszi horgászversenyről szóló beszámolóból származik a kiinduló példánk, amely nem nevezhető gyakorinak, sőt valószínűleg egyedi esetről van szó, mégis érdemes vele foglalkoznunk a rovatban, mert általa megismerkedhetünk néhány olyan szólással, amelyeknek az eredetéről egyébként talán nem gondolkodtunk volna.
Az élőbeszédbeli példa valahogy így hangzott: a csatornában mindig van bőven hal, és ezúttal sem hagyta faképnél a mezőnyt. A furcsa megfogalmazáson kívül – csatornáról nemigen mondjuk, hogy faképnél hagy – a szólástévesztés tűnik föl, hiszen azt a tartalmat, hogy nem okozott csalódást, egy másik frazémával fejezzük ki: nem hagyott cserben, esetleg pácban, csávában. Élőszóban gyakori az ilyesmi: a több hasonló alakú állandósult szókapcsolat közül nem jut eszünkbe a megfelelő, beszéd közben viszont nincs arra idő és alkalom, hogy percekig elmélkedjünk, netalán föllapozzunk egy szólástárat – így születnek az efféle szólástévesztések, -keveredések. Lássuk, mely szókapcsolatok kaptak szerepet ez alkalommal.
A cserben hagy, pácban van, nyakig benne marad a pácban, benne van a csávában frazémáink, amelyek arra utalnak, hogy valaki kellemetlen helyzetbe került, bajban van, a bőripar, a tímárok, cserzővargák szaknyelvéből származik. A csáva ugyanis a bőr kikészítéséhez használt lúgos lé, amelyben az állati bőröket két-három hétig is áztatták, puhították. Minthogy a csávázólé összetételében szerepelt többek között a leforrázott kutyaürülék is, nem nehéz elképzelni, hogy rendkívül büdös, kellemetlen szagú folyadék, amelybe beleesni vagy belekeveredni kifejezetten undorító dolog. Így válhatott átvitt értelemben a megaláztatás, kínos helyzet kifejezőjévé, és számos változatban használatos: beleesik a csávába, belekever a csávába, benne hagy a csávában, kihúz valakit a csávából stb. A csávázólé másik elnevezése a pác, így tehát ugyanerre az eljárásra vezethető vissza a pácban van szólásunk is. Ugyancsak a nyersbőr kicserzésének, kikészítésének technikájából származik a cserben hagy kifejezésünk, amelynek érdekessége az eredetén kívül az írásmódjában rejlik: a korábbi, 11. kiadású helyesírási szabályzat szerint még egybe kellett írni (cserbenhagy), az újabb, 12. kiadás már a különírást javasolja: cserben hagy (de: cserbenhagyásos gázolás). Ami az eredetét illeti, az nem kevésbé gusztustalan, mint a csávázólé: a bőrök kikészítése a cserfa vízbe áztatott kérgének savas levében, az ún. cserlében történt, mégpedig úgy, hogy gödröt ástak a földbe, megtöltötték a cserlével, és ebben áztak hetekig, sőt hónapokig az állatbőrök. A folyamat végén hosszú szárú fogókkal kellett kivenni a gödörből a bőröket, ami sokszor nem bizonyult könnyű feladatnak, így előfordult, hogy az alján levő utolsó bőrdarabok szó szerint a cser(lé)ben maradtak, ezáltal teljesen tönkrementek. Cserben marad szólásunk eredeti jelentése ’értéktelenné, feleslegessé válik’, később alakult ki a cserben hagy forma, valamint annak mai átvitt értelme.
Annak oka, hogy a faképnél hagy kifejezés nem illik az idézett példánkba, a jelentésében keresendő: váratlanul vagy szó nélkül, sietősen távozik, otthagy valakit; hűtlenül elhagy; versenyben hirtelen meszsze megelőz valakit. A szólásban szereplő fakép szó a régi nyelvben sem volt gyakori: valamiféle faszobrot, fabálványt jelentett, illetve olyan valamit, amitől a házból kifelé jövet el szoktak búcsúzni: kapubálvány, kapufélfa. Egyes vidékeken, főleg Erdélyben, még ma is találhatók olyan megfaragott, emberre, bálványra emlékeztető kapubálványok, faképek, amelyek régen a házat és annak lakóit védelmező szellemeket ábrázolták, az ősi hitvilágra emlékeztetve. Néhol jellemző szokás volt, hogy a hosszú útra induló, például katonának bevonuló emberek elmenőben megsimogatták a kapufélfát, vagy temetéskor, amikor a koporsót vitték ki a házból, néhány percre megálltak, hogy az elhunyt elbúcsúzhasson a kapufélfától, a házától. Abban, hogy hogyan is alakulhatott ki ebből a faképnél hagyás, két körülmény is közrejátszhatott. Szokás volt – sőt vidéken ma is az –, hogy a háziak egészen a kapuig kísérték a vendéget, és ott is hosszan beszélgettek vele, amikor azonban annak nem volt ideje, kedve társalogni, egyszerűen elsietett, a faképnél (azaz a kapufélfánál) hagyva a még beszélgetni vágyó háziakat. Ez magyarázza, hogy a szólás régi változatában még szerepelt a határozott névelő: a faképnél hagy. A másik magyarázat arra vezethető vissza, amikor régen a lányok a kapuban vártak a kedvesükre. Ha a legény nem ment el a találkozóra – mert például hűtlen lett –, a lány hiába várta a kapuban, a fiatalember szó szerint a kapufélfánál, a faképnél hagyta. Ebből alakult ki a kifejezés ma ismert átvitt értelme.
Az elmondottakból egyrészt azt szűrhetjük le, hogy a szólások mögött rejlő eredeti konkrét tartalmat tekintve talán a jobbik eset, ha faképnél hagynak bennünket, mint ha nyakig benne hagynak a pácban, ha cserben hagynak, vagy ha benne vagyunk a csávában. Másrészt pedig azt, hogy hasonló hangzásuk ellenére ezek a kifejezések korántsem keverhetők össze egymással, mert eltér a jelentésük. Ha viszont ez mégis megtörténik, az jó alkalmat kínál arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk állandósult kifejezéseink kimeríthetetlen tárházának egy-egy darabjával.
