Október végéig látható a zentai Városi Múzeumban a Háborúk közötti történetek Zentáról 1918–1941 című kiállítás, amely történeteken keresztül mutatja be az impériumváltást követő két évtizedet. A kiállításon hirdetmények, kiáltványok, fényképek, térképek és rövid szöveges ismertetők segítségével kerülhet közelebb hozzánk a húszas és harmincas évek Zentája. A múzeum munkatársai időről időre tárlatvezetést is szerveznek, ahol az érdeklődőknek lehetőségük nyílik újabb jellegzetes zentai történetek megismerésére.
A kiállításról és a két világháború közötti Zentáról Pejin Attilát, a Városi Múzeum vezetőjét, a kiállítás szerzőjét kérdeztük.
Miért van szükség a mostanihoz hasonló helytörténeti kiállításokra?
– A két háború közötti Zentát bemutató kiállításnak tavaly kellett volna megnyílnia. A múzeumban nincs elég hely ahhoz, hogy helytörténetet mutassunk be, de nagyon remélem, hogy egyszer majd megérik erre a helyzet. A tematikus kiállításaink egy része ugyanakkor mindig is helytörténeti volt, például amikor a Tiszát mutattuk be, vagy a múzeum 70 éves fennállását ünnepeltük. Sajnos nagy kiállítást egyik korszakról sem tudunk létrehozni, mert kevés a tárgyi emlék. Történeteket azonban kevés tárggyal is el tudunk mesélni.
A mostani kiállítás egy sorozat második része. Az elsőnek a témája a századfordulót váró Zenta, ami az általunk aranykornak nevezett időszakot mutatta be Zenta történetében, bár hozzá kell tenni, hogy ezt nem mindenki élte meg valóban aranykorként. Mégis elmondható, hogy a fejlődés szempontjából Zenta abban az időben csúcsot ért el. Ezt a történetet szerettük volna tovább folytatni tavaly a város napján, de egy belső beázás miatt el kellett halasztani a kiállítást. Mivel azonban városnapi kiállításként készült, úgy gondoltuk, hogy nem mutatjuk be másik alkalommal, inkább megvárjuk vele az idei ünnepet. Mindig fájó dolog, ha visszafogottan kell ünnepelni, de a koronavírus-járvány nem ok arra, hogy egyáltalán ne ünnepeljünk. Ez a kiállítás jó formája az ünneplésnek.
Milyen koncepció mentén állt össze a kiállítás anyaga?
– Amikor A századfordulót váró Zentát szerveztük, nagyon szerencsés helyzetben voltunk, hiszen azt az időszakot már rendkívül jól feldolgozták. A Zenta monográfiája első kötete éppen ezzel a korszakkal zárult, így könnyen lehetett szemezgetni az érdekességekből. A mostani kiállítás kapcsán már nehezebb helyzetben voltunk, részben azért is, mert a monográfia folytatása még nem készült el, így hiányzik egy átfogó áttekintés a korszakról. Szerencsére erről az időszakról is sok olyan tanulmány született, amelyek alapján mégis keretbe lehetett foglalni Zenta két világháború közötti történetét. Fontos megjegyezni, hogy a kiállítás nem Zenta történetét meséli el, hanem ahogy a címből is kiderül, háborúk közötti történeteket mutatunk be a városról. Ezek a történetek képet adnak az érintett időszak jellegzetességeiről, esetleg az irodalom, a képzőművészet egy-egy színfoltját tárják elénk.
A nemzeti szemlélet hogyan jelenik meg a kiállításban?
– A bevezető rész markánsan politikai, de több helyütt ez is csak jelzésként. Amikor Trianon után impériumváltásra került sor, azt mindenki másképp fogta föl. Nyilvánvaló, hogy a magyarságnak ez gyász, de az itteni szerbség ünnepként élte meg. Ezt így is kell kezelni, kellő empátiával kell viszonyulni a másik meglátásához. Ha más időszakban nyitottuk volna meg a kiállítást, talán mertünk volna olyan címet adni, hogy Megszállástól megszállásig vagy Felszabadulástól felszabadulásig. Hosszas vívódás után lemondtunk ezekről a címekről, de így is biztosan lesznek nemzeti szemléletű kritikák és megjegyzések. A kiállítás szövegében visszafogott, magyaráz, de nem tárgyal túl. Az új impérium szimbolikus és tényleges térfoglalását mutatja be, szándékaink szerint nem bántóan. Amikor 1941-ben bevonult a magyar hadsereg, és egy újabb impériumváltásra került sor, akkor ugyanezek a térfoglalások újra megtörténtek. A 20. században ezt minden megszálló hatalom elvégezte.
A revizionista gondolat Zentán is tovább élt, így föltettünk egy Nem, nem, soha! föliratú pannót is. Nem magyarázzuk, hogy a lakosságnak melyik része érezte magáénak ezeket a gondolatokat, inkább csak jelzésként mutatjuk meg, hogy ilyen is volt. Jelzésként mutatjuk be azt is, hogy milyen stratégiák álltak az itteni magyarság rendelkezésére a nemzeti identitás megőrzéséhez.
Melyek ezek a stratégiák?
– Az identitás megőrzéséhez meg kell tartani a nyelvet, a vallást és a kultúra egyes részeit. Fontos egymástól különválasztani a népi és a polgári kultúrát, ez a kettősség 1918 előtt is jellemző. A polgári kultúra egyik továbbéltetőjének a sajtó tekinthető. Ebben az időben jelent meg a szerb nyelvű sajtó, tehát itt is megjelent ez a fajta kettősség. Az identitás megőrzésére való törekvésnek köszönhető, hogy a két világháború között fölvirágzott a zentai magyar művelődési élet. 1918 előtt nem nagyon mutatkozott erre szükség, hiszen rendszeresen jártak magyar színházi előadások a városban, a háború után azonban mindinkább magukra voltak utalva a zentaiak. Ápolni akarták a magyar kultúra ezen szegmensét is, ezért az amatőr színjátszás mindinkább kibontakozott. Az egyház területén kiemelkedő a Kis Szent Teréz Plébánia tevékenysége, amely körül több egylet is megalakult. A viselet is fontos szerepet töltött be, hiszen működtek drukkolóműhelyeink, mintakönyveket adtak ki, és a Tisza menti fehérhímzés motívumai továbbra is jelen voltak.
Az egyház, a kultúra nem sok helyet kapott a kiállításban, de jelzésként ezek is megjelennek. Semmit nem akarunk szájba rágni, inkább utalásokkal dolgozunk. Szeretnénk minél több tárlatvezetést tartani, mert olyankor lehetőség nyílik arra, hogy a történetekből további történeteket bonyolítsunk. Érdekes például Vladica Nikolić története, aki zentai származású festő volt a két háború közötti időszakban, és románcba keveredett Tóth Margittal. Ezt a történetet érdemes továbbmesélni, hiszen számos szegmense van. Megjelenik benne a két világháború közti Zenta képzőművészete is.
Hogyan viszonyultak egymáshoz az itt élő nemzetek 1918 után?
– Ebben az időszakban az itt élő nemzeti, vallási közösségek minden társadalmi téren elkülönültek egymástól. A zsidókat is nemzetiségként könyvelték el, részben azért, hogy a magyarságról leválasszák őket, mert így az összeírásokkor kisebb volt a magyarok létszáma. Ez is a térfoglalás eszközének tekinthető. A zsidóság így magára maradt, új utakat, új stratégiákat kellett kialakítaniuk, hogy megőrizzék az identitásukat. Erre is utalunk a kiállításon, mégpedig a kis zsinagóga építésének apropóján. Ez az egyetlen Tisza menti zsinagóga, amely a mai napig épen maradt. A zsidó vonalon megjelenik a zentai születésű Silberstein Jesájá története, akit az apja háromévesen Jeruzsálembe vitt, majd tizennégy évesen visszajött Magyarországra. Az apja váci rabbi lett, később ezt a posztot örökölte ő is. Érdekes módon mindvégig tartotta a kapcsolatot a zentai közösséggel, 1928-ban nagybetegen jött el a kis zsinagóga avatására. Rengeteg ehhez hasonló történetet lehet kibontani.
Egyébként a szerbek helyzete sem mondható rózsásnak a Monarchiában, hiszen a kormányzat hosszú távú célja az asszimilálás volt. Annak ellenére, hogy elvileg liberális nemzetiségi politikát folytattak, a gyakorlatban a másik irányban voltak egészen végletesek. A települések nevét magyarosították, a korabeli sajtó pedig legtöbbször színfoltként, nem pedig egyenrangú polgártársként láttatta a nemzetiségeket. Tehát nem kell túlzottan idealizálni azokat az időket sem. A két háború közötti időszakban a szerbeknek más megoldásuk nem is maradt, liberális megoldásokat nem lehetett elvárni tőlük. Ezt a kiállításon nem magyarázzuk túl, a tárlatvezetés során azonban erre is ki lehet térni.
Gazdaságilag hogyan érintette Zentát az impériumváltás?
– Sosem szabad a k. u. k. Zentáját a két világháború közötti Zentához hasonlítani. A 19. században a Monarchia viszonylag egyenletesen fejlődött, amin a kiegyezés csak lendített egyet. A forradalom ugyan kissé derékba törte ezt a fejlődést, de nem véglegesen. 1918 azonban mindenféle folytonosságot elvágott, szinte mindent teljesen újra kellett kezdeni. Erre két évtized nyilván nem bizonyult elegendőnek.
Az 1920-as és 30-as évek Jugoszláviája egy elmaradott ország volt. Érdekes módon éppen akkor kezdett látszani valamiféle útra találás, amikor fokozatosan begyűrűzött a nagy gazdasági világválság. A jugoszláv kormányzat az 1929. január 6-án bevezetett diktatúra első éveit arra használta ki, hogy létrehozzon egy viszonylag egységes országot. Ha nincs a gazdasági világválság, akkor valószínűleg beszélhettünk volna sikertörténetről, így azonban nagyon szerények maradtak a teljesítmények, még ha az irányvonalak körvonalazódtak is. A nemzeti konfliktusok szerb, horvát és szlovén vonalon is megjelentek, a nemzetiségi és az agrárviszonyok továbbra is megoldatlanok maradtak. Erre jött válaszként a kolonizáció, amelynek egyik célja a határ menti területek etnikai arányainak a megváltoztatása volt, a másik azonban az, hogy a szegény régiók föld nélküli lakosait megélhetéshez juttassák. A kolonizáció sem ítélhető meg egyetlen módon, többféle szemüvegen keresztül kell néznünk rá.
Milyen előrelépések történtek Zenta fejlődésében az érintett időszakban?
– Rendezték a főteret, bár ez a katolikus magyarság számára csak újabb kudarcot jelentett. Az 1911-ben leégett főtéri katolikus templom helyett újat kezdtek építeni, de előbb a háború miatt félbehagyták, később pedig a nemzetiségi és vallási huzavonák miatt egyáltalán nem fejezték be. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem folytatják tovább az építkezést, akkor az egészet bekerítették. Ezt a bekerített, félig fölépült templomot a népnyelv romtemplomnak nevezte el. A főtér másik felét viszont szépítették, ide került Péter király szobra is, amely a két háború közti időszakban a jugoszláv királykultusz csíráját jelentette, egyben a szimbolikus térfoglalás részét is. Lassan a piac is teljes egészében elkerült innen.
Egy másik pozitívum ebből az időszakból valami olyasmi, amit a zentaiak lassan már nem tudnak értelmezni: a mozi virágzása. Vetítéseket már a Monarchia utolsó éveiben is tartottak, Zenta ezen a téren is úttörőnek számított. A mozi nagy népszerűségnek örvendett. Elvileg magyarul feliratozott filmeket is lehetett vetíteni, de ez csak akkor történt meg, ha éppen olyan kópia került be az országba, amelyen szerepelt magyar felirat. A magyar nyelvű mozizást nem tiltották, de nem feliratoztak magyarul, ezért nehézkes volt. Ezért a magyar közönség valamilyen formában sérült, de a szerb feliratozás segítette a fiatalokat a nyelv elsajátításában.
A Zentai Gimnázium sem maradt ki a kiállításból.
– A gimnázium itt sem hiányozhat, markáns szerepet kap. A két világháború közötti története ugyan egy kicsit gyászos, hiszen a harmincas években algimnáziummá minősítették, mégis szép emlékként őrzik a szívükben azok, akik ebben az időszakban itt tanultak. Ez azokra is vonatkozik, akik később elvándoroltak innen. A Tisza mellé mindig a gimnáziumot helyezik mint emblematikus zentai jellegzetességet, és bár a múlt nyilvánvalóan megszépíti az emlékeket, mégis érdemes lenne így visszagondolni rá. Nem véletlen az sem, hogy a jelenlegi helyzetünk ellenére fölújítottuk a gimnázium épületét. Ez ugyanis egy szimbólum, akárcsak a városháza épülete. Mindkettő Zentát jellemzi. A gimnázium megnyitásakor, az 1870-es években ez volt a polgári Zenta szimbóluma. Minden fölfelé törekvő városnak kellett saját gimnázium, a zentai nyolcosztályossá nőtte ki magát. Ezért jut neki fontos szerep a mostani kiállításon is.
Lesz a kiállítássorozatnak harmadik része is?
– Szándékom szerint igen, és az 1941–44-es időszakot foglalja majd magában. A mostani kiállításban több helyet kaptak azok a figurák, akiknek a története 1941-ben (vagy 1944-ben, mint a zsidó származásúaknál) befejeződik. Több olyan kezdet van, amire csak utaltunk, de nem meséltünk végig. Tóth István szobrászművész a kiállításon bemutatott időszakban kezd el tanulni, elmegy Pestre, de 1941-ben visszatér, és ő készíti el a szerencsétlenül járt Horthy fiúnak a szobrát. De ez már egy másik történet, amit egy másik kiállításon tudunk megmutatni. Azért is érdemes ezekről beszélni, hogy a nemzetiségi hovatartozásunk ne válasszon el minket egymástól, hanem egy kicsit összeboronáljanak bennünket ezek a történetek.
(A képeket a kiállítás anyagából válogattuk.)
