1.
„Ne vigyorogj, Iljics, nem tart ez örökké,
százötven év sem tett bennünket törökké.”
(A nyolcvanas években a budapesti pártközpont előtt álló, mára eltávolított Lenin-szobor talapzatára ragasztott cédula szenzációs bökverse)
Az egykor futótűzként fellángolt „nagy” francia forradalom vezetőinek nagy része még csak hatalomvágyó, a nép(ek) elégedetlenségét kihasználó, naivitását meglovagló nagyszájú szabadkőműves volt. A „Liberté, Égalité, Fraternité” igehirdetői mindenképpen meg akarták teremteni a laikus, világi (ateista) francia államot. Csakhogy ők a szabadság eléréséhez bármilyen durva módszert megengedhetőnek tartottak. A forradalom során, egészen a jakobinus diktatúra végéig a legfontosabb stratégiai céljuk: romba dönteni a valóban hibásan működő (ám mégis működőképes!) királyságot, meggyilkolni XVI. Lajost és az arisztokrácia legjobbjait pereputtyostul, hogy írmagjuk se maradjon. Párizsban 1791 szeptemberében példátlan szörnyű vérengzést rendeztek: kivégeztek, azaz lemészároltak ezernégyszáz rabot (köztük majd háromszáz papot és három püspököt). Európa történetében ez az első, de nem az utolsó eset, amikor kimondottan politikai-ideológiai megfontolások alapján a mohó, zöldfülű államigazgatás példátlan erőszakot alkalmazott. Felégetett egy egész országot, elüldözte, feláldozta, megsemmisítette a belső ellenségnek tekintett tanult (és persze korántsem makulátlan) vezetői rétegét, egyben a saját valláskultúráját is, annak szakrális vezetőivel és gyalogpapjaival. Úgy tűnik, hogy valójában meg sem érdemelte a tiszteletére felállított párizsi diadalívet, hiszen nemcsak véres leszámolások sorát követte el, hanem gyalázatosan barbár, ráadásul vallás- és művészetellenes is volt.
Szabadságjogok
A tömeg vonzásában szikrázó igazságeszmék a 19., majd a 20. században is kísértettek. De nemhogy későbbi enyhülést hoztak volna. Vannak életre hívott erőszakos és véres forradalmak, de vannak mélyen igazsághitű forradalmak is. Utóbbiak hosszú időn át parázslanak a hamu alatt, erősen próbára teszik az istenadta nép türelmét, és általában az életet elviselhetetlenné tevő elnyomás és a lélektipró zsarnokság következményként robbannak ki. A ’48-as magyar forradalom szerintünk példaértékű és tisztességes. Mintha maga a magyar Szent Korona hívta volna életre, hogy népe ledobhassa magáról a monarchista igát.
A magyar szabadságharcnak előzménye a magyar nép hatalmas sérelme, hogy a magát meg nem koronáztató II. József kalapos király érthetetlen rendeletével elrabolta, több éven át a bécsi kincstárában fogva tartotta az ősi koronázási jelvényeket. Azok csak közvetlenül a halála előtt, 1790-ben térhettek vissza Budára. A magyar nemesség a németesítő abszolutizmussal szemben ősi jogait és szabadságát ünnepelte a hazatérő koronában.
Most azonban nagyokat kell lépnünk az időben, a 20. századi magyar szabadságharc forradalmi eseményeit kellene dióhéjba foglalnunk. Amikor Sztálin kiűzte Magyarországról a német csapatokat, már nyilvánvalóvá vált, hogy egy egységes nagy szovjet birodalmat akar megvalósítani. Európai betörésével megtehette, hogy igába vonja Közép-Európa irtózatos rombolástól tántorgó országait. Magyarországon kívül Jugoszláviát, Bulgáriát, Romániát, Csehszlovákiát és Lengyelországot is a zsákmányának tekintette. A moszkvai emigrációból hazatérő magyar kommunista vezetők (moszkoviták) és hazai híveik eleinte még nem nagyon beszéltek szocializmusról, csak a népi demokrácia igazságát emlegették mindenhol. Még nem beszéltek egypártrendszerről, csak az egyenlőség eszméjéről, a dolgozó nép hatalmáról, a gyárak államosításáról, az ország újjáépítéséről. A későbbiekben azonban kiderült, hogy mindez csupán a szovjet mintájú proletárdiktatúra szocializmusának bevezetését szolgálta. A kivonulni sehogyan sem hajlandó szovjet csapatok az 1947-es békekötés után is a lőtt sebektől szenvedő országban maradtak. Abban is segédkeztek a jól szervezett és tömegesedő Magyar Kommunista Pártnak, hogy államhatalmi kulcspozíciókat ragadjon magához, és hogy ily módon lapuló árnyhatalomként működhessen. Hamarosan átvették a rendőrség irányítását is… Egy évvel később Rákosi elvtárs már élet és halál ura lett. Ekkorra már a szovjet hatalom szolgálatába állt több ország. 1948 táján bekövetkezett a nagy fordulat, elérkezett a szocializmus magyarországi kinyilatkoztatása, kényszerítő kiépítésének az ideje. (Aki akkor kimaradt, szinte bizonyosan aláírta a későbbi zaklatásainak, üldöztetésének bizonyítványát.)
Népfelkelés volt
1956. október 23-án óriási tömegek vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak az elcsalt választások és az országot kiszipolyozó önkényuralom ellen. A skandálások, jelszavak már az egypártrendszer hibáit visszhangozták, az igazságosabb, emberségesebb szocializmus vágyából születtek, a megtapasztalt sztálini örökség eltakarításának szóltak. Csakhogy Gerő Ernő, Rákosi elvtárs utóda megcsontosodott sztálinista volt (aki Nagy Imrét veszélyesnek ítélte meg, és kirekesztette az ország vezetéséből), és csürhének, ellenséges elemnek, nacionalista kútmérgezőknek nézte a békés tüntetőket. A behívott orosz tankok ekkor már Budapest felé tartottak, egyértelmű volt a hatalmi erődemonstráció. Sztálin szobrának ledöntése és a Magyar Rádió épületének elfoglalása a tömeg türelmetlenségét jelezte, és ekkor kezdődött el az igazi szabadságharc. Az utcai harcok a bevonuló oroszokat érintették elsősorban, amikor felkelő fiatalok Molotov-koktélokat dobáltak a harckocsikra, és többnyire magyar katonai laktanyákon elkobzott puskákból lőttek rájuk. Október 25-én már hatalmas fegyvertelen tömeg ment ki a Kossuth térre, hogy gyökeres reformokat követeljen. Ekkor azonban rejtett géppuskafészkekből nyitottak rájuk tüzet, és valóságos vérfürdőt rendeztek az ÁVH-sok. Csakhogy az ellenállást ezzel sem törték le. Hamarosan sikerült leváltani Gerő Ernőt. Helyette Nagy Imrét tették meg miniszterelnöknek, aki már 28-án bejelentette, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapestet, és az ország elhagyásáról is megkezdődnek a tárgyalások. A saját népe ellen fordult ÁVH-t feloszlatják, a felkelésben való részvételéért senkit nem vonnak felelősségre, és november 1-jétől Magyarország kilép a Varsói Szerződésből.
Mindez kiváltotta a kommunisták újabb haragözönét. A többit tudjuk, nagy baj lenne, ha elfelejtenénk.
Keserédes
Egykor George Grosz vagy Kazimir Malevics sokáig, Pablo Picasso egészen haláláig az Európára szabadított kommunista mozgalmat istenítette. Chagall és Kokoschka viszont jobban tájékozódtak: az ’56-os forradalom tiszteletére is alkottak…Magyarországon sokkal nagyobb bátorság kellett a művészi eszmei elkötelezettségekhez és bevallásukhoz.
Amikor 2016-ban a Nemzeti Múzeum az 1956-os forradalom 60. évfordulójára új időszaki kiállítással tisztelgett az ’56-os forradalom hősei előtt, már több száz darabos (túlnyomórészt grafikákból álló) gyűjteménnyel rendelkezett. Mintegy háromszáz, a kádári éra ideje alatt titkolt mappákban lappangó, padlásszekrények legalján rejtegetett művet mutattak be a közönségnek. Akadtak kivételek, de a forradalmi időket megélt magyar értelmiségiek, írók és művészek színe-java a forradalom eszméjének csendes támogatója, aktív részese és/vagy megihletett megörökítője volt. Borsos Miklós, Amberg József, Marosán Gyula, Nagy Éva, Kusztos Endre, Ambrus Győző, Rapaich Richárd, Jancsek Antal is rajz-, akvarell-, esetleg fotósorozatot készített a forradalmi eseményekről. A forradalom elbukása és ellenforradalomként való megbélyegzése terhes örökséggé vált minden tisztességes művész számára. A rendszer működése alatt ugyanis az államhatóságok előtt titkolniuk kellett gondolkodásukat. Rejtegetett meggyőződésük gyakran keserédessé tette művészetüket.
