2.
A hős nem sír és nem érzelgő –
Mondhatod, sárszagú morál.
Szíve helyén ne hidd, hogy mert ő
„a férfi”, holmi bádog áll!
S hol én sírtam, sírt ott az erdő,
Szállt, szállt ezer kis fénybogár.
(Gérecz Attila – Töredék)
Gérecz Attila költő a váci börtönéből megszökve átúszta az áradó Dunát, hogy csatlakozhasson a forradalmárokhoz. Rövidesen elfogták, hamarosan mégis szabaddá vált, mert Nagy Imre közkegyelmet hirdetett ki a politikai bebörtönzöttek számára. Szabadulása után alig pár nappal az orosz tankok elleni utcai harcokban halt hősi halált 1956. november 7-én. A magyar irodalom egyik legígéretesebb költői tehetsége még csak 26 éves volt.
Megtudjuk-e valaha, hogyan élték meg az 1956-os szabadságjogot, hogyan gondolkodtak, cselekedtek, mily felajzott lelkiállapotban tüntettek s harcoltak mártírjaink? Hogyan kerített hatalmába egész tömegeket a magyar forradalom? Mi lett a sorsuk azoknak, akik nem hátráltak meg? Mi történt velük az orosz tankok árnyékában és később a kádárista hatalom szorításában? Lázas eltökéltségük, a szabadság melletti elkötelezettségük takarásában hányféleképpen nyilvánultak meg? Volt-e a harcok során csüggeteg gondolatuk, meghasonulásuk, pálfordulásuk, megfutamodási szándékuk? Féltek-e, azaz maradt-e idejük félni az őket legyőzőtől, az orosz túlerőtől, az Államvédelmi Hatóság karhatalmistáitól, lelketlen pribékjeitől? Gyűlölték őket, vagy csupán megvetették?
Vajon történt-e félelem szülte megtorpanás a magyar művészetben? Akadtak-e meghasonlott művészek a harcos forradalom napjaiban? Hitték-e mindvégig Dávid győzelmét Góliát felett? A forradalmat túlélő csalódott emberek hogyan találták fel magukat: meg tudtak-e felelni a posztrákosista hatalom kényszerítő elvárásainak? Hogyan alkothattak tovább gyászoló művészeink abban a letargikus légkörben, amelyben szertefoszlottak az álmaik? Hogyan tanultak meg mégis az ár ellen úszni? Későbbi alkotásaikban állt-e még szándékukban elmondani a „vesztesek” igazát? Mert fontosabb minden esztétikai célok elérésénél az őszinte művészi hitvallás. Az igazi művészet társadalmi szerepe nem az alávetettség. Az igazi művész fura szerzet, rejtőzködő igazmondó, akinek a hitvallása a hosszabb időn át halmozódó fontos megtapasztalások által válik szilárd meggyőződéshalmazzá. Az igazi művész határozott, eltökélt jellem: ha erőteljes hatások érik, hirtelen szélsőségekre, vad tettekre is képes. Az erőteljes impulzusok néha merész kiúttalanságba hajszolják s olykor akár önfeladásra kényszerítik a legtehetségesebbeket is. A művészet gyermeke azonban mély érzésű és következetes, nagyszerű etikai és esztétikai érzékkel megáldott. Sok győzedelmes csatát vív meg, hiszen óriási teljesítményekre képes. S ha olykor el is bukik, a tettei, alkotásai virtuális magasságokba emelik őt.
Az első hullám
Hogyan merült fel egyesekben mégis a megalkuvás kétségbeejtő gondolata? Mert téves következtetései is lehetnek? A húszas években elterjedt kommunista ideológia erőszakossága – hangzatos jelszavakkal, nagyotmondó ígéreteivel, vérvörös propagandaplakátjaival – elkápráztatta a szociálisan érzékeny társadalom értelmiségi rétegét is. A valaha avantgárd eszméket valló Berény Róbertet. Az aktivizmust istenítő, a Magyar Tanácsköztársaság rövid regnálása idején a proletár tanműhely igazgatói posztját is elfogadó Uitz Bélát, aki Kun Béláék bukása után Moszkvába emigrált, majd hamarosan visszajött – Bécsig. És a higgadt természetű Kassák Lajost is, aki a bolsevista ideológiától ugyan korán elzárkózott, de magát csökönyösen csak „szocialista embernek” nevezte. Ám a magyar kommunista párt mindig idegenkedett tőle, és hazatértével, még 1945 után is mellőzték, mert befolyásolhatatlan, öntörvényű, ellentmondásos figurának tartották. Nem értették őt, nem fogadták el a szigorú és kompromisszummentes, sarkosan intelligens gondolkodásmódját, de a konstruktivista-dadaista-szürrealista művészetéből sem kértek. Nekik nem a Tatlin-, Malevics-, Rodcsenko-típusú, súlyos és értelmezhetetlen művészetek kellettek. A szigorú szabályok szerint megvalósított, nyers szubjektív tartalmú művészetekből elegük volt, nem az ő céljaikat szolgálta. A szocialista realizmus közérthetősége és egyértelmű világproletár-kultusza viszont nagyon is kellett.
A második hullám
A második világháború szörnyűségeit átvészelve művészeink közül sokan már a látszatbéke derűs füstködében éltek. Nem látták meg a védtelen kis országok számára előkészített, a bekebelezésükre épített csapdákat, rejtett hurkokat, amelyeket a győztesek állítottak. Sokan lojálisan viszonyultak a propagandisztikus rákosista hatalomhoz, miközben az orosz nagyhatalmi kívánságok hatékony kiszolgálójaként dicsőítették Sztálin igazát. Kassák korábbi művésztársai közül is sokan újra beálltak a sorba, amikor Révai József politikus, író, a Rákosi-korszak meghatározó kultúrpolitikai ideológusa 1948 és 1953 között „bevezette” a szocialista realizmus bádogember-művészetét. Sőt, könyörtelenül meg is valósította. A művészek zöme inkább szánta alkotói energiáinak javát a menő stílus elsajátítására, a munkásosztály dicsőítésére, mintsem hogy háttérbe szorítva éhezzen.
Ha olyan nagyszerű művészek, mint a „nemzetközi” olasz Renato Guttuso, a spanyol Pablo Picasso, a keletnémet Willi Bredel vagy éppenséggel a magyar Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Dési Huber István, Varga Imre… a jugoszláv Ismet Mujezinović, Petar Lubarda… időben felocsúdnak, és belátták volna a szelektív szemléletmódjuk túlzó következetlenségét, a korabeli bolsevik propaganda hibás tolmácsolását… Mégis a szocialista eszmék takarásában alkottak. Ők a hurráoptimizmus ferde, puffaszkodó hamisságát kikerülték ugyan, és a kaptafa stíluson jókat igazítottak; az esztétikai remekeket létrehozó hermetikus szemléletmódjukat szemrevételezve mégis úgy tűnik, sokkal boldogabbak lennénk, ha nem egy újabb elnyomó rendszer számára, annak óvó árnyékában alkotnak.
Erőltetett optimizmus
Kétségtelen, hogy a jövőt nem láthatja előre senki. A művészek számára az „objektív látásmód” csupán ügyes magyarázkodás. A saját múltjukat revideálni sem képesek. Ha egy működő rendszer megbecsülte, befogadta és valami módon felemelte a művészetüket, szinte biztosan máris a szolgálatába állította és valószínűleg a díszvitrinjébe állította őket. Persze, a tehetséges behódoló művészek ettől még nem lesznek kevesebbek. Mégis, az egykarú mérleg helyrehozhatatlan szindrómája miatt „ideológiahibásak”, mert az alkotói pályájuk során nem tudtak higgadtan szembenézni a valósággal. Minden bizonnyal ők is sokat gondoltak a mártírrá vált vagy a rendszer által elhervasztott, a legjobb esetben is csak megtűrt művész kollégákra. Álmaikban talán irigyelték is őket. Emiatt nemcsak a szájízük, de a mindennapi kenyerük is keserédessé vált. Még csak nem is ismerték Gérecz Attila oltári szép sorait:
És nincs erő, mely engem elveszítsen.
Énem. – Valami nélkül Egész nincsen.
Az ember útja fönn a csillagok.
S nincs messze, honnan még messzebb ne nyúlnék
de tovább, tovább, és azon is túl még
dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.
(Gérecz Attila – Sorsod művészete)
