Budapesten kétezer orosz tank árnyékában nehéz volt hősnek lenni. A forradalom és a szabadságharc alatt mintegy két és fél ezer egyenes gerincű magyar halt meg. Két hét leforgása alatt húszezren sebesültek meg. Kevesen élték túl bántatlanul az egyenlőtlen küzdelmet. Egyesek fizikailag, mások lelkileg törtek össze. Az országot mintegy kétszázezren hagyták el. Mások kénytelen-kelletlen meghúzták magukat. Néma tanúként nem éltették, de kénytelenek voltak eltűrni a föléjük nőtt, néphatalmat hazudó tökéletlen diktatúrarendszert.
A művész a világhoz való viszonyát, sérülékeny észleléseit és szeizmografikus érzékenységét szinte vallásos hevülettel a mindenkori jelenben néma küzdelmeivel, láttatással, ábrázolással próbálja egyensúlyban tartani. A dolgok felfedezésének örömével és bátorságával jegyzeteli magának az élményvilágot. Néha pedig elkeseredetten igyekszik a visszásságok panaszábrázolásával megmozdítani a dermedező/darvadozó emberi lelkiismeretet. Előbbre szeretné hozni az emberiség józanságát és jóra vágyását. A művész tehát vagy diadalittasan alkot, vagy alkotva szenved. Mást nemigen tehet: minthogy képességei erre predesztinálták…
A HATALOM ÁRNYÉKÁBAN
Némely hatalom alapjában véve bizalmatlan azon művészekkel szemben, akik nem rajonganak érte. Gyanút fog akkor is, ha nem mutatnak túlzott érdeklődést a politikai történések irányában. A tehetséges Csernus Tiborban, akinek mestere a Képzőművészeti Főiskolán az impresszív Bernáth Aurél volt, a rákosista rendszer nagy reménységet látott. Az 50-es évek elején Csernus a főiskolán elkövetett realista tanulmányait már irigylésre méltó magas fokra tornázta fel. Képeit az elvárt „szocreál” stílusban kezdte festeni, habár önkeresésében már e korai időszakában is a kubizmus és a francia festészet stílusirányzatait tanulmányozta a legszívesebben. 1952-ben ígéretes tehetségéért már a II. Magyar Képzőművészeti Kiállításon Orlai Petrich Soma Petőfit festi című alkotásáért Munkácsy-díjat kapott. Már akkoriban is jó érzékkel tartotta magát távol a rákosista szellemiségtől, és inkább a dicső negyvennyolcas múlt témáiba temetkezett. (Évszázaddal korábban a ’48-as magyar szabadságharcot elveszített elkeseredett forradalmár festőink legjava: Than Mór, Madarász Viktor, Székely Bertalan vagy Wagner Sándor tette ily módon naggyá a magyar historikus festészetet.)
Ismeretes a történet, miszerint 1955-ben valamiféle ellenérzésből három-négy hónapon át is folyton ültette és festegette Három lektorát, akik tulajdonképpen kiadói cenzorként működtek. Csernus Tibor a forradalom időszakát Budapesten vészelte át, annak leverésekor válhatott igazán „ellenzéki festővé”, és utána már a távolságtartás és a lázas egyéni útkeresés jellemezte. 1957-ben a mestere, Bernáth Aurél jó minisztériumi kapcsolatainak köszönhetően sikerült mégis tanulmányútra kikerülnie Párizsba. Ott erőt merített a menő francia festészeti stílusokból: André Derain könnyed, levegős tájképfestészetéből, Max Ernst expresszív és Yves Tanguy elvont, a megszokott álombélitől erősen eltérő, idegen világokat idéző „kalligrafikus” figurákat követő lírai szürrealizmusából, valamint Hantai Simon ugyancsak különleges elvont kalligrafikus festészetéből.
Hazatérte után Csernus a szigligeti művésztelepen sokat dolgozott, és fokozatosan visszaszívta a könnyű kézzel, de elnehezült szívvel elkövetett népszerű szocreálízű alkotásait. A természeti misztikumhoz és a szürrealisztikus témaelemekhez vonzódott, de egészen 1964-ig a szocreál „hagyomány” is árnyként követte. Remek figuratív stílusa közérthető és könynyed volt. Következésképpen a festészetét gyakran nevezték mozaikplakát-ízűnek (a későbbiekben is). Művészetébe egyre nagyobb bravúrral tudta egyesíteni az expresszív szürnaturalizmust, a kalligrafikus művészet, a tasizmus foltfestő formaelemeit, és mindezt felerősítette Caravaggio remek barokk kori fényárnyék festészetének megihletésével. Csernus ugyanis megtartotta a bravúros, gyakorlott, rajzos figuratív elemeket a művészetében, és ezzel a stílusával a háttérbe szorítottan is népszerű maradt. A hazai szocreálízű kultúrpolitika már idegenkedett tőle, és művészetét bagatellizálta, habár a követői révén valójában már a hatvanas évek második felére „iskolát” teremtett. Csernus Tibor Párizsba emigrálása régi elhatározása volt, és azt elsősorban a szabad alkotást lehetetlenné tévő Révai József kultuszminiszter erőszakos irányadása váltotta ki. A szovjet típusú kultúrpolitika rafinált tukmálása csőbe húzó politikai céloknak vetette alá a magyar művészetet, s ezzel nagyon sok tehetséges festő karrierjét derékba törte. Vörösre festette Csepelt, Angyalföldet, Budapestet, az egész országot. Az új stílus nem a(z isteni) teremtés része: csupán közönséges koholmánya volt a hegemón törekvéseknek. Egyenlőségeszmét hirdetett, holott csak türelmetlenné, erőltetetté, sőt erőszakossá vált fészekrakója volt a hazugságáradatnak, a kapzsiságnak, hatalomvágyásnak.
KELEPCÉK
Talány, hogy miképpen gyógyulhatnak a mély sebek. A győztes kommunisták a megtorlás időszakában egymillió ember ellen indítottak büntetőeljárást. 630 000 ember ellen nyújtott be az ügyészség vádiratot. 360 000 embert ítéltek el politikai okokból. 350–450 embert végeztek ki, vagy vertek halálra… Ők a mártírjaink. A Rákosi-érában kezdődő s a Kádár-korszakban folytatódó kegyetlen leszámolás a saját nép megnyomorításának gyászkorszaka volt. Pribékjei ezek után még inkább vérszemet kaptak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy elpusztítsák a szabadság eszméjét. Csakhogy a kádári diktatúra sem írhatta felül az ötvenhatos hősök emlékezetét: a pesti srácok, a Pongrácz Gergely-féle felkelőcsoportok, a fellázadt magyar katonák, a demonstráló névtelen polgárok és a lánglelkű művészek emlékezetét. Derékba tört életutak köszönnek ránk hatvannégy év távlatából. Régi fényképekről ránk mosolygó ismerős ismeretlenek. Mártírok: Gérecz Attilák, Tóth Ilonák, Mansfeld Péter-arcú gyermek-fiatalok, tiltakozásul önmagukat felgyújtó Angyal Istvánok halovány mosolyát fürkésszük mostanában. Filmtekercsekbe égetett, gépfegyversorozatokkal lekaszabolt, kupacokban heverő, névtelenné merevedett, tankoktól széttaposott emberi sorsokat. Kik voltak ők: az áldozatok és a megtorlás ártatlan elítéltjei? A megkínozottak, a megnyomorítottak, a megcsonkítottak, a nemtelen bevallásokra kényszerítettek, a hosszú rabságra ítéltek, a bitófán szenvedők, a golyó által ütött sebektől vérzők? Sorsszakadásukat hogyan értsük meg?
Hogyan lehetett (volna jobban) meggyalázni az egykori forradalmárok emlékét?
Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján a békés megemlékező tömeget 2006. október 23-án tőrbe csalta, megtámadta, majd szisztematikusan szétverette az éppen regnáló hatalom. 2020. október 23-án pedig fellázított fiatalok oktondi gyülekezete zajongott a mára megszépült Budapesten. Netán hogy összemossa magát az ötvenhatos hősök emlékével? Furcsa lehet kegyeletadás helyett hőzöngeni. A magukat forradalmárnak képzelők Istent, a hazát, a szabadságeszmét talán csak hírből ismerik. Céltudatosan tan(ács)köztársaságot kihirdetni, és homályos célok szolgálatába állítani tapasztalatlan fiatalokat.
Vajon mi lesz a sorsuk a ma büszkén vonulgató álhősöknek? Észhez térnek-e valaha? Talán az sem számít, ha a becsületüket vesztik el egy talmi, erőtlen, balhés, olcsó színjáték vagy cirkuszi produkció miatt? A pózolók és a hőzöngők olcsó fakardos játéknak képzelik az élet-halál harcot. Mindeközben a vezetők utasításokat adnak, tovább rendeznek, miközben beképzelt rossz szavalók szenvtelenül, fahangon, papírfecnikről vagy tabletről olvassák fel Petőfi Nemzeti dalát…
