A képzőművész általában nem szavakban fogalmazza meg a gondolatait, az alakuló, nehezen megcsontosodó világszemléletét. A látványt sokkal egyértelműbbnek, nobilisabbnak tartja: habár ismerünk alkotókat, akik vallomásaikat meglehetős gyakorisággal lírai szösszenetekbe, versbe (Kondor Béla, Maurits Ferenc), önéletrajzi vallomásba (Borsos Miklós) vagy épp regényes naplójegyzetekbe rejtik (Kassák Lajos). Olykor előfordul, hogy írásaikat a képeikkel egyenrangúnak tartják (Nagy László), és fejedelmi módon, szavakban is összefoglalják az érzelmeiket és különös meglátásaikat. Művészeti írásaik lehetnek kritikusan elemzőek, elmélyültek (Ács József, Sáfrány Imre, Szombathy Bálint), általában a képzőművész mégis a képi jelbeszéd nyelvezetén szólal meg a legtisztábban. Élősarja ő a valóságnak. Lehet fennkölt, mint a költő, kimért és okosan tárgyilagos, mint az építész, lelkes játékos, mint a jó színész, és szenvedélyes, akár a muzsikus. Talán tisztábban is képes fogalmazni a kellemes és zeneízű líránál (Fujkin István): a formai rendszere mintha felette állna a puszta érzéki találgatásoknak, a mágikus életteret jel-szavakkal hevítő írott, rótt megfogalmazásoknak. A pazar színekkel vizualizált vallomás tartalmas: mégis, elvont is lehet, akár a szavakkal mesteri módon bánó és az ember elméjében különös, burjánzó képzeletvilágot teremtő, szárnyaló költészet. Hiszen nem csupán érzelmileg indítványozza, nem csupán nyomokban tartalmazza a művész elvont/elvonatkoztató képzeletét: rímfaragásokkal, szójátékokkal tarkított, szóban közvetített, mégis nehezen megfejthető világszemléletét. A szavak világa lehet talányos, de a vizualizáció egyértelmű nyelvezete határozottan jól működő: tűpontos hatékony gépezete az emberi hangulatvilágnak, érzékenyebben érinti az emberi létről gondolkodást, telítettebb minden más információáramlásnál. Egyszerre mutatja meg a vizuálisra idomított vélelmeit és félelmeit is a törékeny világ állapotáról. Beleértve persze a jól/rosszul működő természeti és társadalmi erőket, az épp regnáló hatalmakat, a csalafinta politikum áramait is. Az alkotóművész tehát ezerféleképpen tud burkoltan, apró idézetekkel, kódolt vagy kódolatlan (egyezményes) jelekkel közérthető jelzésekkel fogalmazni. Holott manipulál ő is: mert ezeket az egyezményes jeleket is lehet eltérő módon, azaz többféleképpen értelmezni. A képi nyelvezet érzelmeket tükröző univerzális látványtár ugyan, amely felett a mi sajátos, egyéni ítélőképességünk uralkodik elsősorban. Ezért is gondoljuk, hogy a művészet bizony kortalan: míg a vizuális művészet a kortalan alkotói szemléletmód fenegyereke.
Fogódzók és szabad szárnyalások
A mester a műveinek esztétikai vagy ideológiai tartalmát a vizuális póteszközök hiányosságai miatt soha nem tudja százszázalékos pontossággal kifejteni, végigmondani. De talán nem is akarja, mert az így is lehet hiteles kaland. A teljességet kívánná megfogalmazni minden műalkotás, és valójában mind torzó: gyakran az összegző helyett a túlmagyarázások miatt/révén megfeneklett, nehézkessé, pongyolává, magyarázkodóvá váló. Mégis lehet hiteles és szárnyaló. A vizuális művészet a hatáskeltő eszközeit leginkább mérsékelt módon, meglehetősen laikus módon adagolja. A rendes mester tudja, hogy a túlzásoknak még a látszatát is elkerülnie illik, mégis hittel eltúloz dolgokat. Úgy tűnik, hogy amennyiben a ködfátylas véleményét túlhangsúlyozza, a művészi emelkedettséget is aprópénzre váltja. Túlsúlyossá, földhözragadttá válhat, ha megfosztja magát a könnyed, virtuóz ábrázolási lehetőségek dinamikájától, veszít, ha eltér az őszinte átélések kalandjától. És túl könnyű, ha a hitelességét centiméterekben méri… Mégis, hogyan lehessen ebből kikövetkeztetni, hogy a művész az alkotás szenvedélyét és hatásfokát a konkrét művekben megjelenített mérhetetlen esztétikai mércével: leginkább mégis az őszinte gondolati, tartalmi minőséggel tudja elérni? Felfogható értékeit, csecsebecséit mind az eredetiség, mind az újszerűség, mind a hatáskeltés élvezhetőségének nyomán értékel(het)jük. A vizuális szemléletmód a többitől látszólag mindenben eltérő sokféle képi megfogalmazások lekövetésével tágabb teret ad a fogékony fantáziánknak. Lehet egyszerű és eszmeileg mégis bonyolult álmokat követő (Mezei Erzsébet), burkolt mondandójú vagy szabados véleménynyilvánításaival megindító és egyszerűségében is sokatmondó (Novák Mihály), bonyolultan fodrozó és az éteri irányába haladó (Csikós Tibor) vagy a kivitelezés bonyolultságában is könnyed és egyszerű (Verebes György). És lehet pompázatosan porcelánízű és törékeny hangulatú (Lázár Tibor), időtálló és futurisztikus egyszerre (Utcai Dávid), a múltat megnemesítve merengő (Gyurkovics Hunor) vagy csupán egyetlen szűkítő motívummal (Benes József) hiteles: mind átütő erejű.
Közösködő eszmék
Ha anno, a fáradó avantgárd után sikerült volna kikerülni a falánk természetű, önző szocreál irányvonal erőlködő és túlzó, vörös színben pompázó egyoldalúságát, a művész akár boldog is lehetett volna. A győztesek pártján állók túlzó zászlólengetése tette gyanússá az előre tervezett, telítve hamis szenvedélyeit, és a Parnasszusról leszállókat végül az elvegyülni vágyás kényszere buktatta le.
A második világháború után kialakuló nyugati tömbben egy felszabadult, továbblépő neoavantgárdot láthattunk. Majd az őt követő felszabadult, újabb lendületet kapott akcióművészet (cselekvésművészet), végül a transzavantgárd művészetszemlélet hozta a sokféleséget megélés zavarába a szellem látszati devalválódásának válságidőszakában amúgy is gyakran belefelejtkező, megfeneklett gondolkodású emberiséget. A keleti tömbben kalodába zárt folyamatok a szocialista realizmus érvágásainak kínfázisait szenvedték. Magyarországon egy Révai József nevű moszkovita kultuszminiszter hintette el a „szovjet típusú” művészet magjait, aki miatt sokan a nyugati világot választották új otthonuknak (Szalay Lajos, Csernus Tibor).
Katarzis
A művészet mindig is kényes jószág volt. A zavarkeltésnek egy egészen másfajta minőségét, a józanul gondolkodó emberiség elbátortalanítási aspektusát sokan észlelhették. Így a keleti tömbhöz kényszerített országok művészei a kártékony hatásokat szenvedték el, és élték túl, ha ugyan túlélték. A haladó világ művészeti sokfélesége helyett egyrendszert dicsőítő szerepre és gyakori hazudozásokra kényszerültek. A háború végén, a kegyetlen leszámolások után kitört várva várt béke első éveiben, a művészeti életet vérig sértő kezelésbe vette a győztesek politika gőgje. Szabályosan eltorzította a sérülékeny szellemi értékrendet, felforgatta a hagyományokat. De a szabadságot vágyó újító szándékot is rendre elfojtotta vagy megcsúfolta. Keretbe foglaltan mondta meg, hogy a megújuló társadalmak milyen típusú művészetet várnak el az alkotóktól. Voltak művészek, akik ekkor a háttérbe húzódtak, és voltak, akik kényszeredetten (talán örökre) elhallgattak, és akadtak, akik „biztosra” mentek, ízlésvilágukat és alkotói szellemüket a rendszerhez idomították, vagyis látszólag vagy meggyőződéssel engedelmesen alkottak, befutottak a kiszolgálás kelepcéjébe…
Természetesen itt most csak nagy általánosságokban fogalmazhatunk. Ám azt bátran elmondhatjuk, hogy az alkotói önállóság megtorpant, és nem várt irányultságot vett. (Mindez történt főként a leigázott vesztes országokban, de az őket terrorizáló nagyhatalom, a Szovjetunió a saját népeire is ezt a módszert alkalmazta. A keleti tömbhöz tartozó országok művészei így küszködtek a rendszerrel vagy önmagukkal is. Mégis, ma már nehezen tudjuk eldönteni, hogy a rengeteg rossz mellett járt-e valami jó azoknak, akik a keleti ágat követték. Mert ha igen, diadalmasan pálfordultak a diktatórikus rendszer gyengülésekor. Minden érdemi lépés forradalom volt a művészetükben: és óriási katarzisélményekkel járt.
