1.
Beszélgetni kellene, öncélúságról, tetszik, nem tetszik alapon: elidegenedés szele kísért, revideálni kellene takaréklángra tett önérzetünket.
Összhangtalanul
Az utóbbi néhány évben történt valami a művésztelepünkkel, művésztelepeinkkel. De ennek sem pozitív, sem negatív előjelet nem szeretnénk adni. Csupán elgondolkoztunk azokon a sikeres vagy sikertelenné tett változ(tat)ásokon, amelyek a jövőben is nagyban befolyásolhatják a zavartalan működésüket. Tehát nem akarok sem jót, sem rosszat mondani róluk, csupán valamiféle összhangzatot hiányolok a meglepő művésztelepi miliőinkből. De kivel lehetne megosztani egy másoknak talán visszatetsző magánvéleményt, ha nem levelezéseken vagy esetleg a nyilvánosság előtt, a sajtón keresztül? Vagy szabadverselésben? Beszélgetni kellene, vagy illene, kényessé vált dolgainkról. Például egy művésztelep megszületésének az okairól, az eszméjéről, a lényegéről, a szükségességéről, a megszokottságáról… Működésének a megértéséről.
Hangsúlytalan átjárók
Azt remélve kell véleményt mondanunk most, hogy ezzel haragosokat már nem szerzünk: de a mai művésztelepek működését mégis többnyire összhangtalannak érezzük. Működésükben ugyanis érezhetően kampányszerűvé váltak, és az egymás közötti (fölötti) kommunikáció közösségi érzetének hiányától szenvednek. Az ebből adódó tájékozatlan bizonytalankodások miatt jóval nehézkesebbek, mint régen, és sajnos igazi irányelvek nélküliek. Mint valami céltalan kirándulás…
Olyan ez, mint az egykor büszkén vállalt, majd bizonyos idő elteltével és valamiféle új-modern lelki fuvallatok érkezésével lekicsinyelt, majd egész egyszerűen elmarasztalt l’art pour l’art, művészet a művészetért elv. Ez az érzület manapság is létezik, de igazán nem is rólunk szól, hanem az ÖNCÉLÚSÁGRÓL. És talán csupán a megszokottság terhe miatt működik még: ahogyan egy darabológép, egy tüzet érzékelő riasztó sikeres mechanizmusa. A mai művésztelepek többségét konzervatív módon redukáltnak, ezért szinte lélektelenül visszafogottnak látjuk. Nem mintha nem működnének, de úgy tűnik, hiányzik belőlük az igazi közösségi szellem. Ezért mára lendülettelené váltak. Ami miatt manapság talán már egyik múltbéli, legendás művészeti ősszervezőnk sem vallaná a magáénak őket.
Lehetséges-e, hogy észrevétlen, hirtelen eltűnnek a hagyományos szemléletű, közösségformáló szerepet is vállaló, frisslélek-ápoló, léleképítő művésztelepek? Lehetséges-e, hogy ahogyan a világ körülöttünk megváltozott és elszemélytelenedett, úgy észrevétlenül mi is? És az életszemléletünk is?
Kísérletezések
Amíg egykor bizonyossággal tudni lehetett (társasági megfelelések szerint és súlyozottságuk ismeretében is), hogy mely vajdasági művésztelepre kik valók, addig ma a művésztelepek zömének már nincs igazi törzsgárdája. Emberek körbeforognak.
Mind e problematikához természetesen hozzájárul a művész mindenek felett álló kifejlett egyéni látásmódja és egyedi kifejezőereje is, illetve annak szándéka, hogy a művészete tényleg különleges legyen. A szervezők viszont félig-meddig tájékozatlanságból vagy inkább kevés érzékkel válogatnak, és kissé önkényesen nyúlnak hozzá a lazán körvonalazható emberállományhoz. A potenciális résztvevői gárdához. És újabban talán leginkább „tetszik, nem tetszik” alapon meghívnak többnyire ismert vagy ismerős művészeket.
Egykor igazi művész vezéregyéniségek diktálták a kellőképpen ütemezett rangsoroló meghívásokat. Programokat hirdettek meg, olykor társadalminak mondott aktuális feladatoknak feleltek meg. Igazi, előre kitalált/kialakított vagy fortyogva alakuló művészeti elvek határozták meg akkor alkotómunkájukat (de nem mindenáron). Mint ahogyan azt is másképpen kezelték, hogy kik a művésztelep berkeibe illők, és hogy kik lehetnek a befogadható újonc fiatalok.
Vagy kik tartoznak egy másik gárdához… Mert mindig is voltak érett, haladó és fiatal, még kezdő művészek, akiket szinte szó szerint a meghívhatók lajstromára vettek. De mivel kevesebb volt a művésztelep, a meghívható művészek névsora is hosszas méricskélések és pontos információk alapján, igényesebben alakult ki. Ráadásul évről évre, következetességgel alakulgatott. (Ez a következetesség jellemezte az 1952-ben megalakult Zentai Művésztelepet és az 1953-ban alapított Topolyai Művésztelepet is).
Művésztelepek hőskora
A hőskorban a művésztelepek szervezői és meghívottjai jól tudták, hogy ki hová tartozik, így azt is, hogy kit hová érdemes meghívni. A kialakult vagy alakítható művészi körök ezért baráti társaságokként is jól szuperáltak. Az összetartozás ereje egybeesett az évtizedekig tartó őszinte barátságokkal. Ma a művésztelepeken meglehetős profi művészi termelőmunka folyik, de vékonyan csordogáló kampánytársalgásokkal. Nincs „közösségi célzatú” művészet, csak egyéni/egyedi utak és többnyire elmagányosodott, gondolkodó művészek. Komoly, aktuális, a közösségben érdekfeszítő, a köztudatban is élő művészeti témák szinte nem is említődnek. A legfőbb cél: a gépiesedett vizuális nyelvezetek termelő- és darálómunkája. És búcsúzásképpen egy-két hátrahagyott friss alkotás, amely egy őszi kiállítás utóhangjával vagy a művésztelep gyűjteményében marad, vagy eladatik…
A legtöbb esetben az egy év múlva történő viszontlátás reményében köszönünk el egymástól. A búcsúzás után bő egy év telik el, mígnem a művészek zöme újra találkozhat.
Olykor minden körültekintés nélkül egy-egy művészt két-három helyre is, míg másokat sehová se hívnak. A válogatás tehát ismét legtöbbször reflexes, spontán vagy esetleges. Rulett.
A szervezés és a részvétel is a befelé fordulás lehetőségeinek eleve meghatározottsága szerint hangol át mindenkit. Vajon tényleg az egymástól való elidegenedés szele kísért bennünket? Ahogyan anno Ács József jósolta meg a 80-as évek eleji temerini TAKT művésztelepén?
Spórolós kísérletezések
Sajnálatos, hogy az anyagi ráfordítások és a kényelmi körülmények fokozása lazulásokat vont maga után. Ahelyett hogy megélnénk újra a terebélyesebb és valószínűleg talán léptékkel kisebb kényelmet ígérő, jókedvű táborozásokat. Szerintünk az alacsonyabb fokozat lenne a legkisebb gond. Bár vannak, akik a kényelmi fokozásra szavaznának…
Az elkényelmesedő művészek korát éljük? Revideálni kellene magunkat, visszahozni némely régi telepi beidegződést? Ha más miatt nem, hát elsősorban a kohéziós erő megtartása, a baráti társaság összegyúrásának újbóli lehetőségét megadó mozgásokra, a pezsgő alkotói légkör megtartására történő erőfeszítés miatt. Megérné-e a tömegesebb művészeti táborok kalandja.
Néha úgy tűnik, hogy csupán a külcsínnek mondott, hangsúlyosan jó ellátás finomodott. A művésztelepeken együtt eltöltött idő pedig olykor unott-köznapivá vált vagy könnyed csevegésekké szelídült. Mert a művészetről szóló szenvedélyes, parttalan viták és beszélgetések kora lejárt? Átváltottunk volna? Akkor a párbeszédekre szánt idő szinte teljes egészében veszendőbe megy. Oly nagy manapság a szent és sérthetetlen szubjektivitásérzetünk…
Önérzeteskedések
Vagy azért van ez így, mert a régi baráti invitálások zöme lapos-távolságtartóvá vált. Vagy azért, mert az alkotókat összeterelő, erőltetetten intelligens szervezés kívülről irányíttatik és szenvtelenül laikus. A legtöbbször már nem a tagságot jól ismerő művészember vezet, nem is általa történnek meg a meghívások és a szerepeltetések, hanem külön szervező-irányító emberek által.
Azért sem tud már jól összejönni/ összedolgozni egy művészi társaság, mert maguk a szervezők kénytelenek takarékoskodni (?) a meghívottakkal. Limitálva orvosolni némiképpen takaréklángra tett önérzetünket.
