2010. december 4-én Belgrádban rendezték meg az az évi birkózóbajnokság döntőjét, amelyet a helyi Partizan és a szabadkai Spartacus vívtak egymással. A katonai gimnázium tornatermében addig nem látott (meg azóta sem látott) ellenséges hangulat uralkodott, mert a fővárosiak a lelátókról gerjesztett erővel akarták megnyerni a bajnokságot, s a helyi huligánokból verbuvált nézősereg még attól sem riadt vissza, hogy nemzeti alapon kezelje az összecsapást, mert szerintük a szabadkai csapat magyar, s ehhez mérten emlegették végig a versenyzők és a bírók felmenőit.
Aztán kiderült, hogy a Spartacus birkózóit meg a sípmestereket is kemény fából faragták, mert nem ijedtek meg a fővárosban egyébként szokásos nyomástól, s egy végig izgalmas mérkőzésen a Spartacus 4:3-ra megnyerte a találkozót meg a csapatbajnoki címet. E ténybe azonban nem tudtak belenyugodni a fekete-fehérek, s a válogatott káromkodásokon és fenyegetéseken túl a Partizan egyik versenyzője, Vladimir Radosavljević leköpte Lőrinc Rudolf szőnyegbírót, majd ugyanehhez a bíróhoz Boško Kecman, a Partizan edzője lépett, s egy tarkóra célzott ütéssel leterítette Lőrincet, aki eszméletét vesztette. Az orvosi látlelet után feljelentés következett a sértett részéről, amiből kétszer is tárgyalt bírósági per lett, a közelmúltban pedig megszületett a belgrádi felsőbb bíróság döntése, amelyben jogerősen felmentették a nevezett trénert.
Az, hogy az ítélet ellenére az eseményeket tényszerűen foglaltam össze, azért van, mert mintegy két méterre álltam az esettől, tehát nem létezhet olyan törvényszéki vélemény, amely megváltoztatná azt, amit láttam. Lőrinc Rudolf tanúként hiába sorakoztatta fel az esetet közvetlen közelről szemlélő bírókollégákat, edzőket és más személyeket, a gyanúsított kapásból hozott öt olyan „tanút”, aki az ellenkezőjét állította. Kecman ügyvédje nem egy alkalommal kihasználta, hogy Lőrinc tanúi magyarok, kiforgatta a szavaiakat, olyan szőrszálhasogató módon kért tőlük adatokat, hogy a kérdéseket nyilván meg sem értették. Az viszont valahogy elmaradt, hogy a szerbiai birkózás második emberét, az akkor már súlyos beteg Ivica Frgićet és friss olimpiai bajnokunk, Davor Štefanek édesapját, Damirt kihallgassák, akik nem mellékesen önkéntesen jelentkeztek, hogy Lőrinc mellett tanúskodjanak.
Az ítéletben az áll, nem bizonyosodott be egyértelműen, hogy Kecman megütötte Lőrincet, s Tatjana Sretenović bírónő azon is csodálkozott, hogy Lőrinc nem kért a helyszínen orvosi segítséget, és nem ott fordult a rendőrséghez. Még néhány adat: a teremben tartózkodó egészségügyi személy odament az ájult Lőrinchez, rendőr viszont nem, mert az előírásokkal ellentétben nem is volt ott a karhatalom, s furcsamód többszöri hívás után sem érkeztek meg az egyenruhások…
Az ítéletben viszont elfogadták a Szerbiai Birkózószövetség fegyelmi bizottságának döntését, amelyben Prvoslav Ilić, az ominózus mérkőzés küldöttje világosan leszögezte, hogy Kecman igenis megütötte Lőrincet, ami alapján a fegyelmi bizottság 10 hónapra eltiltotta az edzői munkától, s még a köpködő Radosavljevićet, valamint a mérkőzés nem megfelelő megszervezéséért a klub elnökét, Rajko Baltićot is megbüntette. Na mármost: ha a bíróság figyelembe vette a szövetség szervének döntését, hogyan lehetett felmentő ítéletet hozni?! És még: ha Kecman tényleg ártatlan, vajon miért akart pár évvel ezelőtt Magyarkanizsán a sértettnek 250 eurót fizetni, hogy vonja vissza a keresetet? (Véletlenül ennek is szemtanúja voltam…)
Az eset óta hat év telt el, s Kecmant ebben az időszakban többször is eltávolították az edzői padról, sőt még a sportcsarnokból is kitessékelték. Folyamatos kirohanásait a szövetség sem nézte jó szemmel, így az illető már edzői licenccel sem rendelkezik, így legfeljebb már csak a lelátókról onthatja piszkos megjegyzéseit a bírókra és ellenfelekre. Mindez azonban nem lehet elégtétel Lőrinc számára, mert bírói karrierje kis híján kettétört, pedig akkor is, és most is a legjobb birkózóbírónak számít az országban, s szaktudását külföldön is elismerik, hiszen a környező országokban megtartott legnagyobb versenyeken javarészt a főbírói szerepet látta el. Ennél többre viszont nem vitte, ugyanis sem olimpián, sem világbajnokságon nem foglalkoztatták, mert szerbiai részről nem is őt futtatják immár, hanem olyanokat, akiknek a szaktudása messze elmarad Lőrincétől. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy mindez azért történik, mert be merészelt perelni egy fővárosi sportmunkást, de azért azt is el tudjuk képzelni, hogy a belgrádi lobbinak is köze lehet Lőrinc karrierjéhez.
S milyen tanulságokat lehet levonni az ügyből? Az első és legfontosabb, hogy még egy ilyen teljesen egyértelmű ügyben is a legrafináltabb (belgrádi?) ügyvédet kell felfogadni, mert az eset kapcsán azt lehet leszögezni, nem elég, ha az ember oldalán csak az igazság áll. „Csalódtam Szerbiában, csalódtam az ún. jogállamban…” – kommentálta kurtán a történetet Lőrinc Rudolf, aki az igazát kereste, s végül az lett a vége, hogy 1500 euróval kurtább maradt.
Ha mi is olyanok lennénk, mint az eset negatív szereplője, hát szemet szemért, fogat fogért alapon azt javasolnánk, hogy most Lőrinc várja meg Kecmant egy sötét folyosón, de nem tesszük, mert úgy gondoljuk, hogy az erőszaknak semmi keresnivalója nincs a sportban, még akkor sem, ha a bérces Balkánon akár szimpatikusak is lehetnek az ilyen alakok. Az, hogy a birkózás erősport, s talán a szokásosnál több adrenalin keletkezik a mérkőzések során, még nem azt jelenti, hogy a versenyzők, edzők verőlegények csupán. E sportágban is az észnek, az értelemnek kell uralkodnia, s ilyen szempontból a közelmúltban példát mutatott olimpiai aranyérmesünk, Davor Štefanek és ötkarikás csapattársa, Nemes Viktor, akik beiratkoztak a belgrádi testnevelési egyetemre. Ez a követendő példa, nem pedig a kecmanok és az őket felmentő bíróságok cselekedetei.
