Voltak idők, amikor azok közül az emberek közül, akik a sportban bármilyen minősítésben jelen voltak, valamennyien tudták, hogy a szurkolók állítólagos mérhetetlenül nagy segítsége mit sem számít, az adott pillanatban jobb, körültekintőbben felkészített, pszichikailag erősebb és a balszerencse által nem gáncsolt csapat biztosan győz, noha a rivális „poklában” lép pályára. Erről beszélt Đorđe Perišić, Jugoszlávia egykori legjobb mellúszója, válogatott vízilabdázó – aki 1968-ban Mexikóvárosban nyert ötkarikás aranyat, később a szövetség tisztségviselője, majd a Szerbiai Olimpiai Bizottság főtitkára volt –, amikor a döntő előtt azt állította, hogy nem szívesen lenne a magyar pólózók bőrében (habár biztosan volt, aki félreértette, és nagyképűségnek vélte).
Budapesten ugyanis biztosak voltak benne, hogy otthoni környezetben nem csúszhat ki a kezükből a trófea, hogy 15 év után végre megint nyernek Eb-aranyat, s hogy ebben a nagyszerű csapaton kívül főszerep jut a népes szurkolótábornak is. Nem így lett. A tudatosan vállalt nyomás túlzottan nehéznek bizonyult, s a hajrában mit sem számított, hogy a csapat a csoportban sziporkázott, s hogy döntős ellenfelét is alaposan megleckéztette. Másodszor nyerni egy tornán ugyanazzal, méghozzá a lehető legnehezebb riválissal szemben amúgy sem könnyű feladat, és most sem sikerült. Hiába volt a hangorkán, hiába volt a nagy szeretet a tribünről, és a nézőtér perdöntő jelentőségének szajkózása, az úszásban gyorsabb, erőben egyenlő, de lelkileg alárendelt gárda nem tudta akkor hozni a legjobbját, amikor leginkább kellett volna. Benedek Tibor szavaival élve, a nyögvenyelősen rajtolt, majd egyre inkább feljavuló szerb csapat a zárómeccsen adta ki magából a maximumot, méghozzá nem néhány egyén, hanem a teljes összeállítás szintjén, és utólag senki sem vitathatja el tőle a győzelem megérdemeltségét.
A döntőben elszenvedett súlyos vereség ellenére nem érheti szó a magyar póló házának elejét. Noha a csapat fantasztikusan játszotta végig a versenyt, s már a kikötőben, céljától karnyújtásnyira szenvedett hajótörést, megállapítható, hogy Kemény Dénessel a szövetség élén és volt csapatkapitányával a medence szélén a magyar vízilabda továbbra is kiemelkedő helyen ott van a legjobbak között, s nem vitás, hogy a következő nagy versenyek egyikén újra a csúcsra léphet.
Persze, a szerb csapat tagjai is szinte állandóan a szurkolókról beszélnek, de alighanem csak megszokásból, mert gyakran mondani kell valamit, holott nincs is mit, így kéznél van egy mellékes körülmény, amiből nagy szavakat és kijelentéseket lehet összehozni. A tribün most nem állt a szerbek mellett, de ez kit érdekelt. Ha ugyanis a szurkoló döntő tényező lenne, Brazília focistái sehogyan sem veszíthették volna el az 1950-es és az idei vb-t sem, Magyarország focistái az évszázad meccsén aligha győznek a Wembley-ben, és Szerbia sem arat diadalt a Margitszigeten.
S ha már a fociból merítünk példát, hadd ne maradjon el még egy egybeesés. A foci-vb-n a döntőben vesztes csapat tagját kiáltották ki a legjobbnak, s a győztes csapat kapusa vitte el a pálmát a saját műfajában. Véletlenül vagy sem, így volt Budapesten is, ahol Varga Dénes a leghasznosabb pólós, Gojko Pijetlović pedig az első kapuvédő.
És még egy mozzanat. Dejan Savić kapitány lába alól itthon biztosan kihúzták volna a szőnyeget, ha veszített volna a csoportban a spanyolok ellen, és nem jut a hat közé. Mindössze néhány nappal később ő az egyik leginkább ünnepelt. Aki nemcsak kapitányságában maradt erős, hanem fizikumával is, hisz a régi szép szokás szerint a vízben lett volna a helye, ő viszont keményen megküzdve a parton tudott maradni. Gondolom, két év múlva Belgrádban már a medencébe dobható lesz. Csakhogy ott majd a szerbekre nehezedhet ugyanakkora végzetes nyomás, mint most a magyarokra.
