A zombori Dukát József 40 éven át tudósította a környék sporteseményeiről a Magyar Szót, a Dnevniket és huzamos ideig a belgrádi Sportot, a Zombori Rádiót és a zombori Dunatáj hetilapot is. Pontosan, percre készen, a jelentések mellett elemző írásokkal gazdagítván a sportrovatot. Idén családi körülményei és kora folytán úgy döntött, leteszi a tollat, illetve a telefont, mert a gyors híradás érdekében inkább diktálta, mint írta cikkeit. A korára való hivatkozást nem éreztem igazán meggyőzőnek, mert 79 évesen kapásból sorolja a 20-30 évvel ezelőtt lejátszott, akár betonligás mérkőzések eredményeit, a játékosok cseleit és a játékvezetők tévedéseit és ármánykodását. A négy évtized alatt szerzett élményeit alig győzi sorolni a meleg, számomra túlfűtöttnek tűnő konyhában. Azért ott, mert jeleztem, szívesebben ülők magasabb széken, mint süppedő szobagarnitúrán. A beszélgetésre készülődve azt is megtudtam, hogy a tornácon egy széken szendergő cirmos cica a szomszédban elhalálozott asszony macskája, amely – bár nekem: aki – három napig ült a két udvart elválasztó fal tetején, majd leugrott a Dukát-portán, ezzel kiváltotta a lakhatási engedélyt, és azóta élvezi az ingyenes ellátást és szállást. Az ilyen befogadás és elfogadás számomra mindig beszédes, de most nem ez a téma.
Dukát József kucsmában (Fotó: Fekete J. József)
– Manapság minden gyerek zsebében ott lapul a maroktelefon, amikor én belekezdtem a sportújságírásba, még vezetékes is ritkán akadt. Viszont a lapzárta este nyolckor volt, így a meccsek után bekéredzkedtem a rendőrőrsre vagy a vasútállomásra, ahol megengedték, hogy leadjam a jelentést. Két nyelven, három megfogalmazásban kellett tudósítanom, fejből, mert a papíron fogalmazásra nem volt idő, így alaposan elraktároztam az emlékezetemben a történéseket, ma is vissza tudom őket idézni. Versenyfutás volt az idővel, hogy a jelentés megjelenhessen. Akkoriban nem volt divat a kollégák közti csere, én mindenhol jelen voltam, és a saját meglátásom szerint számoltam be a történtekről. Kritikus meglátásaim a játékvezetői bakikról vagy csalásokról nemegyszer igyekeztek cáfolni, de én láttam, amit láttam, és a tények engem igazoltak. Soha nem az esemény jegyzőkönyvéből rekonstruáltam a mérkőzések menetét, hanem saját élményem alapján mondtam el azokat, ami rengeteg időbe, erőfeszítésbe tellett, de ezt másként nem csinálhattam. Ma már látom, sajnos a felelőtlenség a sportújságírás terén is elharapódzott.
Honnét és mikortól ered a sport iránti szeretete?
– Hatévesen szerelmesedtem bele a sportba. Édesapám mozdonyvezető volt, a zombori rendező pályaudvaron dolgozott leginkább. Kijártam hozzá, útba esett egy focipálya, ahol hazafelé tartva láttam az edzéseket, megálltam, figyeltem, élveztem. Később, serdülőként már vásároltam a sportlapokat, és naphosszat azokat bújtam. Focin és sakkon kívül minden sportimádatom ellenére igazából én nem sportoltam. Szüleim az akkori adott körülmények közt kiköltöztek Nemesmiliticsre, később, iskolám végeztével én is társultam hozzájuk, ott meg nem volt sok lehetőség, az iskolában például egy pingpongasztal volt, nem lehetett kivárni, mire sorba jut valaki.
A hivatásos sportújságírói múltját honnét datálja?
– Úgy kezdődött, hogy kijártam minden mérkőzésre, és az Újvidéki Rádió folyton időhiányos sportszerkesztője, Tóth Ferenc fölfigyelt erre, és megkért, küldenék-e jelentést az eseményről a rádiónak. Küldtem. A kezdetek után 1974-től már hivatásszerűen űztem a sportújságírást. A Somborske novine helyi hetilap legendás sportszerkesztője, Boško Konjović mellett dolgoztam, akitől nagyon sokat tanultam. A Dunatájnak indulásától fogva dolgoztam, majd a kényszerű megszűnését követő újraindításakor Virág István főszerkesztő kérésére folytattam a munkát. A belgrádi Sportot otthagytam, miután Milošević hatalomra jutását követően nem fizetett tiszteletdíjat. Kaptam ugyan mindennap a lapot, de úgy gondoltam, nem azért szaladgálok, töröm magam, telefonálok saját költségemre, hogy mindezt egy újságpéldánnyal letudja a szerkesztőség.
Voltak-e olyan sportágak, amelyeket különösen kedvelt?
– Elsősorban a focit, azt nagyon szerettem, szeretem ma is. Aztán jött a sakk és a kézilabda. A súlyemelésért soha nem rajongtam, az szerintem csak kiegészítő sport. Nem érdekes, nem látványos, szülőkön, testvéreken, barátnőkön kívül nincs is nézője. Igazságtalan lennék, ha nem említeném a közelmúltban elhunyt GromilovicsPistát, aki atlétikában és súlyemelésben is országos bajnok volt, és magasra emelte a zombori súlyemelősportot, de képtelen vagyok másként tekinteni erre a sportágra, mint kiegészítő tevékenységre.
Melyek voltak a legizgalmasabb találkozók és találkozások?
– Legemlékezetesebb a kézilabda Bajnokok Ligájának döntője, amit a zombori Vesnával szemben a belgrádi Radnički női csapata nyert meg 1979. március 17-én. Ez volt a legnagyobb sportteljesítmény, amit láttam. Labdarúgásban meg a spliti Hajduk 1958-as zombori mérkőzése, amit 2:2 állásnál a játékvezető a látási viszonyokra hivatkozva lefújt. Hát ilyen a fociban nincsen, mégis megtörtént. Tény, hogy látszott, a Radnički erőnléte jobb a spliti fiúkénál, és a várható kétszer tizenöt perces hosszabbítást nem merte kockáztatni a bíró. A meccset másnap újrajátszották, pedig ugyanolyanok voltak a látási viszonyok, mint egy nappal korábban. A folytatásban is 2:2 lett a végeredmény, a tizenegyesek során a Radnički elvesztette a mérkőzést.
Hogy tudott annyi időt szakítani, hogy minden meccsre kijusson?
– Délelőtt dolgoztam, hazamentem, megebédeltem, és pattantam a kerékpárra, irány a pályák valamelyike. Minden mérkőzésre el kellett mennem, mert rám maradt minden, miután Boško bácsi nyugdíjba ment a Somborske novineből. A tavaszi bajnokság vége felé különösen trappolni kellett, mert három napilapnak dolgoztam, ahol várták az anyagot, nem volt se szombatom, se vasárnapom. Volt, hogy délelőtt a Radnički-, délután a ŽAK-, másnap a nemesmiliticsi pálya széléről néztem a meccset. Még a legalacsonyabb ligában játszó Metalac mérkőzéseire is elmentem, nem volt kivétel. Igaz, becsülettel meg is fizették a munkámat.
A Magyar Szó sportrovatának egykori szerkesztője, Szántó Zoltán mindig hangsúlyozta, hogy ha megígértem egy jelentést, vagy ő kért tőlem valamit, sohasem csalódott, mindent mindig időben leadtam neki. A mostani szerkesztő, Tőke János meg egyenesen elcsodálkozott, hogy milyen részletes, elemző-értékelő összefoglalókat kap tőlem, másoktól pedig nem. Talán azért, mert én még régi vágású vagyok, azok közül, akiknél nem volt divat az újságírói anyagok cseréje, hanem mindent saját szemmel kellett látni, rögzíteni a memóriában, ahonnét bármikor előhozható.
A távolabbi utazásokat hogyan oldotta meg?
– A csapattal együtt mentem, leginkább a Radničkivel, velük Magyarországra is, ahol tolmácsuk is voltam, de a ŽAK labdarúgóival is utaztam. Velük például Palicsra, az ottani mérkőzésen a zombori csapat tíz perccel a mérkőzés befejezése előtt 3:1-re vezetett, a bíró meg a hazaiakhoz húzott, ennek köszönhetően kiegyenlítettek 3:3-ra. A játékvezető például lest ítélt, amikor a zomboriak csatára saját térfeléről indulva lőtt gólt, ilyen esetben pedig nincs les. Sok ilyen csalást láttam az elmúlt több mint négy évtized alatt. Viszont a sportolók és a sportújságírók mindvégig kölcsönösen megbecsülték egymást.
Negyven év után végleg letette a tollat?
– Igen, már nincs módom mérkőzésekre járni, a feleségem hosszú évek óta súlyos beteg, az ő ápolására tartalékolom az energiám, immár közel vagyok a nyolcvanadik évemhez, meg egy kicsit már bele is fáradtam a munkába, hiszen a sportújságírásban eltöltött négy évtized fölér egy nyugdíjkorhatárral.
Ha a tolltól igen, de a sporttól nem vett talán búcsút?
– Dehogy, feltétlenül kísérem az eseményeket! Itt az internet, a parabolaantennás vevőkészülék, külön tv-je van a feleségemnek és nekem is, így például nem csupán a nagy nemzetközi focimérkőzéseket, hanem a Magyarországon játszottakat is nézem, a focit és a kézilabdát mindenképpen, de a többi sportág se hagy hidegen.
A dióhéjba foglalt életpálya rögzítését követően megkértem Dukát Józsefet, hogy készítenék róla egy szabadtéri portrét, erre visszalépett a lakásba, és a fejébe csapott kucsmát kalapra cserélte. A cirmos továbbra is békésen szunyókált a teraszon, én meg győzködtem interjúalanyomat, hogy ha elsőként a kucsma jutott eszébe, hadd fotózzam abban, hiszen bizonyára az számára a kedvesebb, és jellemzőbb habitusára, mire végül beadta derekát.
Hogy most az olvasó elé a kalapos vagy a kucsmás portré került, a szerkesztő döntése.
