Ha valakinek van annyi pénze, egyedül vagy társastul, hogy Szerbiában Formula–1-es futamokra is alkalmas versenypályát építsen, majd idecsalogassa a világ legjobb autósait, semmi kifogásom ellene. A napokban olvastam erről az ötletről, és feltehetően furcsa arckifejezést vághattam, mert arról még nem tudok, hogy a miénkhez mérten szegény országban hasonló ötlet – komoly formában – felmerült volna. A leendő pályatulajdonosokat és futamszervezőket azonban óva intem. Még véletlenül se számoljanak az állam segítségével. Mert szóbeli támogatás az lesz, tolakodnak majd a politikusok az ünnepélyes megnyitóra, amikor azonban szavukat állva fizetni kell, nem lesznek sehol.
A leendő Formula–1-esek, ha más példából nem tanultak, megtehették ezt a héten a belgrádi Artur Takač atlétikai emlékverseny szervezőinek tapasztalatából. Köztudott ugyanis, hogy bizonyos rangú versenyeket – s ide sorolhatók az atlétikai rendezvények is, amelyeken hírességek is fellépnek – nem mer akárki rendezni. Belgrádban nem gondoltak a lehetséges következményekre, és mertek. 2006-tól négyszer meg is tartották. A versenyt az első évben elmosta az eső, 2007-ben azonban csinos mezőny gyűlt össze, még az akkori világcsúcstartó vágtázó Asafa Powell is megjelent. Senki kívülálló nem értette, honnan van a pénz egy ekkora sztár vendégszereplésére, de kérdezni nem merte. Biztos volt, gondolták, hisz az atlétikai szövetség első embere és a verseny szervezőbizottságának elnöke a „kapitális” miniszter, Velimir Ilić volt. A következő esztendőben az utóbbi szerepben Snežana Samardžić-Marković miniszter asszony és Ivica Dačić tetszelegtek. Ilyen nevek mellett ki gondolhatta volna, hogy gond van a kasszával?
Pedig volt. Állítólag pénz is, de ismeretlen irányban elfolyt. Az európai szövetség ezért csütörtökön értesítette az emlékverseny szervezőit, hogy rendezvényüket törölte a versenynaptárból, s ha meg is tartják, annak egyetlen eredménye sem lesz hivatalos, és nemcsak a csúcsokat nem ismerik el, hanem egyetlen teljesítmény sem kerület fel a ranglistákra. Hogy miért? Mert a szervezők még a 2007. évi adósságokat sem rendezték a versenyzők felé, az össztartozás pedig 2008-ban és 2009-ben még inkább növekedett.
Belgrádban éveken át büszkék voltak arra, hogy milyen pompás sportrendezvényeket képesek szervezni. Elvben ezzel semmi gond, csakhogy időközben változott a világ: senkinek sem szimpatikus már az 1984-es téli olimpia mindent megoldó mottója, a „nema problema”, hanem „a pénzt az asztalra” elv szerint kell eljárni.
Szégyen ez Belgrádnak és Szerbiának, még nagyobb a híres sportmunkás emlékének. A politikusok a saját ábrázatuk tisztaságával ugyanis egy ideje már úgysem foglalkoznak.
