Kevés olyan sikeres sportolója volt a vajdasági magyarságnak, mint Mester Gyula. Ő az egyetlen olimpiai bajnokunk, emellett olimpiai bronzérme is van, világbajnoki ezüstje, négy érme az Európa-bajnokságokról, sikerei a Világligában, a csapataival szerzett trófeákat pedig még összeszámlálni is nehéz. Pályafutásának fénykora az 1995 és 2001 közötti korszak volt, amikor mindenütt csak győzelemről lehetett szó. Nemrég Szabadkán futottunk össze, ami, persze, alkalom volt arra, hogy még egyszer elbeszélgessünk.
• Mi újság Mester Gyula háza táján?
– Ha jól emlékszem, a nyáron három éve lesz annak, hogy Újvidéken jártam tárgyalni a Vojvodinával, de nem egyeztünk meg, és maradtam Görögországban, ahol a PAOK tagja voltam. A szerződés lejárt, hosszabbításról velük sem sikerült kiegyezni, így jelenleg klub nélkül vagyok. A télen Franciaországban is jártam, ahol az idény végéig lehettem volna egy kiesésre álló csapat tagja, de velük sem jött össze az egyezmény. Itt ez most egészen mellékes, de ki is estek.
• Gondolom, nyomós oka van annak, hogy nem könnyű klubot találni…
– Két oka van. Az első, hogy a gazdasági válság sokkal inkább érintette a röplabdaklubokat, mint mondjuk a labdarúgás és a kosárlabda csapatait, és sokan a lehető legszűkebbre faragták a külföldiekre fordított anyagi keretet. A másik pedig, hogy én is már 38 éves vagyok.
• Akkor hogyan tovább?
– Nagyon komolyan fontolgatom már, hogy végleg abbahagyjam, vagy pedig megpróbáljak még egy idényt valahol lehúzni. Úgy érzem, hogy még játszhatnék talán két idényt is, szolgál az egészség és jó erőnlétben vagyok. Annak is köszönhetően, hogy amióta hazajöttem Görögországból, rendszeresen edzek a Spartacus csapatával. Igaz, nem tudom, hogyan viselném el a napi két kemény edzést.
• Inkább külföld jöhetne számításba?
– Persze, elsősorban a külföld érdekel. Egyrészt az anyagi oldala miatt, másrészt mert kicsit furcsa lenne most a hazai ligában játszani, mert minden csapatban legalább tíz évvel időseb lennék a jelenlegi legidősebbnél, a játékosok zöme pedig mindenütt ifi vagy alig húszéves. Másrészt itthon eleget is játszottam, nyolc idényt voltam ugyanis a Vojvodina tagja, így nem motiválna semmi, hogy hazai klubba igazoljak.
• S ha nem jön össze?
– Azon a téren maradt a korábbi véleményem. Mindenképpen a sportban szeretnék maradni, s csak az edzői munka nem érdekel. Tehát Szabadkán vagy Észak-Bácskában bármilyen tisztség bármilyen szinten, vagy pedig röplabdaiskolát indítok, mint több más volt játékostársam. Valamit azért kellene csinálni, mert az unalom sehogyan sem lenne jó.
• És a szakmád?
– Az nem vonz annyira. Gépészmérnök vagyok, már 13 éve, hogy oklevelet szereztem, s mivel nem foglalkoztam vele, teljesen kiestem a szakmából. Bár majd meglátom, az is egy opció, sohasem lehet tudni. Egy biztos: Szabadkától legtöbb 100 kilométer jönne számításba, például Újvidék is.
• Többször hallottam, hogy magyarországi klubok érdeklődnek irántad.
– Tudom, hogy érdeklődés volt, de Magyarországon nem tárgyaltam soha senkivel. Ott is mondjuk csak Szeged lehetett volna érdekes, de a klubban az utóbbi pár évben nagyon rossz a helyzet, a csapat jóformán szétesett, tehát abból sem lehet semmi. Valamivel jobb a helyzet Kaposváron és Budapesten, de egyelőre nem volt semmilyen kapcsolat.
• Vagyis, most mit csinálsz?
– Most élem a nyugdíjaséletem! Ráérősen, pánik nélkül foglalkozom azzal, hogy mit és hogyan tovább.
• Követed a hazai röplabdaeseményeket?
– Persze, de csak a tévében vagy a volt klubtársakkal való beszélgetésben, meccsekre ugyanis nem járok. Szorítottam a Vojvodinának, mégiscsak a hozzám legközelebb álló csapat, és tetszett, ahogyan játszottak a kupában. A bajnokság sajnos nem jött össze nekik, pedig volt esélyük a Radnički ellen. Jó, hogy legalább egy serleget nyertek.
• A serdülő- és az ifiválogatott viszont nagyon jól szerepel.
– Meglepett, hogy a serdülők világbajnokok lettek, ez óriási eredmény. Ha belegondolok, hogy az én korosztályom a vb-ken és az Eb-ken csak a 7–10. helyeket szerezte meg, azután pedig mégis olimpiai bajnokok lettünk, azt hiszem, hogy a röplabdának itt lehet jövője. Annál is inkább, mert ők már klubjaik standard játékosai. Nagy szó, ha a tehetséges játékos egészen fiatalon már állandóan játékban van. Én is annak idején a Vojvodinában csak az első idényemben voltam tartalék.
• A szabadkai röplabdában hogyan alakulnak a dolgok?
– Szabadkán most, ahogy a város felkarolta a csapatot, normálisabb a helyzet. A II. ligának nevezett harmadosztályból fel is jutottak, s remélem, hogy jövőre nem esnek ki megint. Szabadkán a röplabdára megvannak a feltételek, csarnok, edzési idő, jó edző, csak az a baj, hogy a gárda átlagmagassága nem elegendő. Itt aki a röplabdára elég magas, inkább kosárlabdázni akar.
• A lányoknál más a helyzet.
– A női csapatnak megvan az alapja. Évek óta komoly a vezetőség és a munka is, amiért nem meglepetés, hogy a bajnokságban döntőt játszottak.
• Kapcsolatban vagy a Vojvodinával?
– Amióta Vasa Mijić a Vojvodina vezérigazgatója, sokkal több a kapcsolatom a klubbal. Vele mindig is jól kijöttem, gyakran szobatársak is voltunk ifi kortól kezdve. Néha le is nézek hozzájuk. Nekem kellemes oda benyitni, hisz pályafutásom egyik legszebb szakaszát éltem le ott.
