Az állandó panaszkodások ellenére a szerbiai sportban eddig még mentek valahogy a dolgok, s ha flancolásra nem is, de az alapszükségletekre szinte minden sportágban volt pénz. Ha azonban rövidesen nem lesz javulás, félő, hogy sok klub zárja be kapuit, és még intenzívebb lesz a sportolók és edzők külföldre távozásának folyamata, annak függvényében persze, hogy lesz-e irántuk egyáltalán kereslet.
Ami a legtragikusabb, nem a gyöngébb klubokat fenyegeti a megszűnés veszélye, hanem többnyire azokat, melyek hazai méretekben sikeresek voltak. Csak egy példát említsek: a 2009-ben férfi- és női mezőnyben is országos csapatbajnok újvidéki Vojvodina Asztaliteniszklubba 2010-ben egyetlen dinár sem folyt be, ami érthető módon ellehetetleníti a munkát, elvégre a két csapat rövidesen játékos nélkül marad. Ez azonban mégsem lesz tragédia, hisz a Vojvodina nem végzett igazán nevelőmunkát, ezért nem marad sok csöppség az utcán. Ott lesz az igazi gond, ahol folytonosan saját nevelésre alapoznak, s több korosztály jövője törhet derékba.
Sokszor hallottuk már – ez volt a szocialista időben is a jelszó, s e téren semmi sem változott –, hogy a sportolók nemzetközi sikerei öregbítik Szerbia hírnevét és világméretekben növelik a tekintélyét. Maguk a sportolók, edzők és vezetők vakon hisznek ebben, még csak argumentált vitát sem lehet velük folytatni. Még ha igaz is lenne, hogyan lehetne magyarázni akkor az állam és különösen a tehetős „hazafiak” nemtörődömségét. Jó, Nađa Higl és Milorad Čavić kaptak lakást. A teniszezőknek nem kell semmi, esetleg befektetéshez egy nagyobb ingyen placc valami attraktív helyen. A pólósok hozzászoktak a szegénységhez, a válogatottak pedig a hasonló kaliberű focistákkal, kosarazókkal, röplabdázókkal és kézilabdázókkal együtt külföldön aránylag rövid idő alatt félre tudnak tenni valamit. De mitévők legyenek a többiek, akikre, a halomszámra szerzett érmek ellenére, senki sem figyel oda. Mondjuk a sportlövők. Több mint húsz éve alig volt világverseny, ahol nem szereztek volna egy vagy több érmet. Nem elég bajuk, hogy megfelelő minőségű fegyvert és lőszert itthon senki sem gyárt, tehát a felszereléssel is külföldre vannak utalva, még a versenyek költségeit sem fizetik nekik. A lövők saját pénzükön jártak az ausztráliai és a kínai világkupán és a jövő héten is saját zsebükből fedezik az ország hírnevének öregbítését és tekintélyének növelését.
Pedig lenne pénz. Abból az összegből például, melyet majd a miatt a nem is használt kémműhold miatt kell fizetni Izraelnek, amelyről a volt honvédelmi miniszter, Prvoslav Davinić kötött szerződést, az Euroligában is szerepelt és pompás nevelőmunkát folytató újvidéki Vojvodina Vízilabdaklubot 100 évig lehetne működtetni. Vagy 100 ilyen klubot, ha lenne, egy éven át. Vagy Újvidék sportját, a foci kivételével, hozzávetőlegesen egy teljes évtizedig.