Megfoghatatlan módon, minden logikának ellentmondva az Erdő mellett nem jó lakni című dal jutott eszembe, miközben azon tanakodtam, miről is írjak. Vajon azt a 72 százalékban sikeres matematikai képletet boncolgassam, amely révén két brit tudós kiszámította, hogy a dél-afrikai vb-n Brazília és Szerbia játssza a döntőt, és Brazília nyer? Vagy Miroslav Nikolić kosárlabdaedzőről vessek papírra néhány sort?
Hisz a kragujevaci Radnički korábban is sok szép sikert jegyzett mestere egy interjúban azt találta mondani, hogy amikor az erősítésekről gondolkozott, eleve előnyben részesítette a fehér kosarazókat.
A foci-vb-t azért ejtettem, mert gondolom, hogy az mégis inkább Árok Feri témája, Nikolićot viszont személyesen ismerem, és tudom, hogy esze ágában sem volt rasszistának tűnni. Tudja ő nagyon jól, hogy inkább jó színes bőrűt venne, ha klubjának arra lenne pénze, mivel azonban nincs, hozatott két fiatal oroszt, akiket ottani edzősködése óta ismer, s akiket apró pénzért is megkaphatott.
Szóval, a nóta valami másért jutott eszembe. Talán azért, mert az éppen lapozgatott újságokban a belpolitikai és bűnügyi híreken is átfutva sokadszor is rájöhettem, hogy Szerbiában (is) sok minden nem jó, s úgy tűnik, hogy – apró sikerélményeket leszámítva – kilátás sincs arra, hogy jobb legyen.
Szerbiában (is) nem csak erdő mellett nem jó lakni. Nem jó, mondjuk, nyugdíjasnak, tanárnak, diáknak, szülőnek, idősnek, buszsofőrnek, becsületes embernek stb. lenni. Sorolni lehetne szinte a végtelenségig.
De jó-e sportolónak lenni?
Alapjában véve igen, hisz van néhány versenyág, amelyben pár évnyi áldozathozás után sokra lehet vinni. Mármint anyagi tekintetben. Ez pedig ebben az országban (is) perdöntő tényező. Olyan, mint az amerikai álom. Ügyesen alig csinálsz valamit, dúsgazdag leszel, és mint a mesében, élsz boldogan, amíg meg nem halsz.
Gyorsan rájöttem azonban, hogy egyes sportágakkal itt még véletlenül sem szabad foglalkozni, s nincs az a szülő, aki a szeretet és anyagi előnyök által vezényelve csemetéjét azok felé irányítaná. Ki akarna itt például hosszútávfutó lenni? Elképzelhető-e egyáltalán, hogy bárki is megszállottan nekilát edzeni, és évek múltán, a legnagyobb versenyeken ráver a kenyaiakra vagy az etiópokra? Hogy maradjunk az atlétikánál, ki akar itt vágtázó lenni? Semmi köze a fenti Nikolić-történethez, de ugyan hogyan érvényesülhetne egy szerbiai (lehet kisebbségi is) sprinter? Sehogy, de erről is hallottam egy érdekes történetet. Búrány Endre, a nyugalmazott sportriporter és volt 400-as futó mesélte, hogy fia elhatározta, apja számában vág neki a sportnak. Endre a saját óvatos formájában és tényekkel felfegyverezve megpróbálta lebeszélni. Tegyük fel, szépen haladsz – mondta –, de a nemzetközi versenyeken semmi esélyed a színes bőrűekkel szemben.
Rövidesen az akkor még iskoláskorú fiú hazajött egy versenyről, s elújságolta: Apa, sikerült! Mi? Legyőztem egy színes bőrűt!
Nem amerikait vagy jamaicait, de színes bőrűt. A verbászi klubban volt ugyanis egy vegyes házasságból született fiú, azt múlta felül.
Ifjabb Búrány ugyan nem lett neves 400-as futó, rájött, hogy itt atlétának lenni nem valami jó választás, de a sikerélményt senki sem veheti el tőle. Vajon hány szerbiai futó mondhatja el magáról, hogy színes bőrűt is győzött már le?
