A 2008-as ötkarikás játékok után mindenki Vajda Attilával akart beszélni, fényképezkedni, mutatkozni, kezet rázni, ám ahogy szokták mondani, minden csoda három napig tart. Ez a csoda valamivel hosszabb volt, de Vajda Attila ma már sokkal nyugodtabb életet él, mint az olimpia utáni hetekben.
Az élsportolók a legtöbb kérdést a legutóbbi és a közelgő versenyükön elért teljesítményükkel kapcsolatban kapják, és sokszor azt se tudjuk, hogy egy olimpiai bajnok hogyan került kapcsolatba a sportágával. Ebben az esetben: hogyan lett Vajda Attilából kenus?
– Két okból lehet valakiből kenus: teljesen véletlenül vagy pedig tudatosan. Aki nem ismeri ezt a sportot, az nem is nagyon tud mit mondani róla, aki pedig belelát, az azt mondja, hogy ennek a sportágnak megvan a szépsége, amibe a víz, a természet, az állatok, a növények és a csend tartoznak. Én véletlenül kerültem kapcsolatba a kenuzással, de a versenyzés élménye ehhez a sportághoz kötött. Még nagyon fiatalon a nagybátyám levitt egy kajak-kenu versenyre, de csak azért, mert az unokatestvérem is rajthoz állt. Akkor megtetszett, aztán már ragaszkodtam ehhez a sportághoz, s mivel a nálam idősebb rokonom is kenuzott, én is emellett döntöttem, s ki se próbáltam a kajakot, aminek az lett az eredménye, hogy nem is tudok kajakozni...
• Volt olyan utánpótlás verseny, amelyre a mai napig szívesen emlékszel?
– A legérdekesebb talán egy szegedi verseny volt, amelyen az első hat helyezettet díjazták. A rajtnál hét, kétszemélyes kenu sorakozott fel, a táv pedig 2000 méter volt. Mintegy 1800 méterig a hetedik, vagyis az utolsó helyen álltunk, amikor az előttünk levő hajót félrekormányozták, s a parton kötött ki, így mi feljöttünk a hőn áhított hatodik helyre, s már csak be kellett evezni a célba. Ez azonban nem volt annyira egyszerű, mert megcsapott bennünket az éremszerzés lehetőségének szele, de szerencsére célba értünk. Az unokatestvérem és társa harmadik helyen végeztek, így ők felállhattak a dobogóra, mi nem, de mindkettőnknek bronzérem kellett volna, hogy legyen a jutalma. Kiosztották a medálokat, de mikor odaértek hozzám, akkor észrevették, hogy elfogyott a bronzérem. Rövid tanácstalanság után úgy döntöttek, hogy én ezüstérmet kapok, ami azért volt vicces, mert én hatodikként ezüst-, az unokatestvérem pedig harmadikként bronzérmet kapott. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor sok minden eldőlt az életemben...
• A pekingi olimpia előtti Európa-bajnokságon nem remekeltél, hiszen csak a nyolcadik helyen értél célba.
– Alapvetően az a verseny egy erőfelmérés volt, amely arra szolgált, hogy tudjam hol tartok a felkészülésben, s arra, hogy felmérjem a többieket. Azt persze nem mondanám, hogy nem akartam jó eredményt elérni az Eb-n, de valahogy úgy éreztem, hogy a kontinensbajnokságon nem fog összejönni, s végül igazam is lett. Lehet, hogy kellett is egy pofon az olimpia előtt, mivel az előző év nagyon jól sikerült.
• Egy hónappal az Eb után Szegeden a Világkupán 500 és 1000 méteren is első lettél. Ez mekkora lendületet adott Peking előtt?
– Nagyon fontos volt a szegedi verseny, mivel az egyben válogató is volt az olimpiára, s ott dőlt el, hogy mindkét távon én képviselhetem majd Magyarországot az ötkarikás játékokon. A szegedi két első hely nagyon sokat számított, hiszen ott mindenkit magam mögé utasítottam, s utána volt még két és fél hónapom, amikor csak az olimpiára kellett koncentrálnom.
• Pekingben a 14. versenynapon te nyerted Magyarország első aranyérmét. Több, mint két évvel később hogyan emlékszel vissza az 1000 méteres döntőre?
– Még mindig fájdalmas, de gyönyörű, s még most is borsódzik a hátam. Pályafutásom legjobb versenye volt: minden kenus, minden edző olyan teljesítményre vágyik, amilyet én akkor nyújtottam, s az egy olyan verseny volt, amelyet egy egész ország és még azon túl is, mindenki bármikor nagyon szívesen megnéz. Jól felépített és tudatos futam volt: nagyon sok mindenre oda kellett figyelnem, például a vízre, a hőmérsékletre, a folyadékfogyasztásra, a légzésre, az ütemre és a többiekre is. Nem volt jó látni, mikor féltávnál az üzbég srác jócskán elment tőlem, de tudtam, vissza kell fognom magam, nem kaphat el a hév, hanem tartani kell magam ahhoz a taktikához, amit előre megbeszéltünk.
• A rövidebb távon is érmet vártak tőled, azonban ez nem jött össze.
– Amiatt, hogy 500 méteren nem sikerült jól teljesítenem, egy kicsit okolom a médiát és a saját szövetségemet is, mivel az aranyérem megnyerése után nem tudtam felkészülni a következő napra. Éjfél után sem tudtam becsukni a szobám ajtaját, mivel az újságíróktól nem jutottam el odáig. Az edzőm már sírva feküdt valahol, a szövetség pedig nem tett semmit annak érdekében, hogy ez ne történjen meg, mert ott akkor azonnal mindenki mindent akart, s nem tudták kivárni a másnapot.
200 méteren nem számít a technika
• Ahhoz mit szóltál, hogy az edződtől, Vécsi Viktortól elvették a Magyar Olimpiai Bizottságtól kapott szponzori autót, valamint csökkentették a fizetését?
– Nagyon mostoha helyzetben vagyunk, hiszen ahogy távolodik az ember a fővárostól, egyre inkább érezhető a kiszolgáltatottság érvényesülése. Én még pont a mezsgyén vagyok: határon még innen, de már majdnem túl. Ami a következő éveket illeti, bízunk a változásban: a sport nagyon fontos, és reméljük, hogy támogatni fogják, már csak azért is, mert Magyarországnak ez az egyik legobjektívebb sikermérője. Még ha nem is pénzbeli, de legalább bizalmi támogatásban részesüljünk, ami alatt azt értem, hogy ne történjen ilyesmi, hogy elveszik az edzőm autóját, amit már egyszer neki adtak, vagy csökkentik a megérdemelt ösztöndíjunkat, amit az eredményeink után kapunk. Hála istennek, nemrég sikerült kiharcolni, hogy az autót visszakapja. Ígéretekből Tiszát lehetne rekeszteni, és bízunk benne, hogy ezeket majd tettek is követik.
• Sokan a spanyol David Calt tartják fő ellenfelednek a 2012-es olimpián.
– A nálam egy évvel idősebb Cal egy nagyon taktikus, jó technikával evező olimpiai bajnok, aki az elmúlt két olimpián egy arany- és három ezüstérmet gyűjtött be. Vele mindenképpen számolni kell Londonban, s az üzbég Vagyim Menkov, a francia Mathieu Goubel, valamint a német Sebastian Brendel azok, akikre nagyon oda kell majd figyelni. Abban biztos vagyok, hogy a címvédéshez több kell, mint amit Pekingben nyújtottam. Nagyon sok munka és alázat – ez a két legfontosabb dolog, hogy ismét olimpiai bajnok legyek.
• Azt, hogy az 500 méteres távot törölték az olimpia programjáról, hogyan fogadtad?
– Szomorú voltam, mivel úgy éreztem, hogy képes lennék 500 méteren is jó eredményeket elérni, hiszen Világkupát nyertem ezen a távon. Az 500 helyett most a 200 méteres táv szerepel a programban. A véleményem az, hogy ezzel a változtatással nem tettünk jót a sportágnak, mert a 200 méter már nem a kenuzásról szól, mivel itt a technika másodrangú lesz, s előtérbe kerül az erő, a robbanékonyság.
• Az olimpia utáni világbajnokságon nyolcadik lettél, s a magyarországi sajtó nem bánt veled kesztyűs kézzel. Ezt hogy viselted?
– Ez az ország szégyene, hogy a sportolók csak akkor jók, ha nyernek, s nincs más jó eredmény, csak az aranyérem. A világ fejlődik, a többieknek voltak lehetőségeik a változtatásra, nekünk kevesebb lehetőségünk volt erre, s nem kell azon csodálkoznunk, ha a környező országok fejlődtek és elhagytak bennünket, mind gazdaságilag, mind hozzáállásban. Én is emberből vagyok, s nem tudok állandóan, folyamatosan mindig jó eredményeket elérni. A vb-n nem ment, de nem szabad elfelejteni, hogy a 2009-es év annyira nem volt rossz, mivel Európa-bajnok lettem.
• Amikor végignézünk a kenusokon, valamennyien magasak és óriási izmokkal rendelkeznek, ellentétben veled.
– Régen azt mondtuk, hogy az erő sokat számít, ma meg azt hangoztatjuk, hogy a fizikum egy fontos tényező, de csak 50 százalékig, amibe beletartozik 2 százalék tehetség. Aki egy olimpiai döntőbe bekenuzza magát, az elérte az 50 százalékot, vagyis erőnlétileg felkészült. A másik 50 százalékot pedig a pillanatnyi elmeállapot adja. Ma már a versenyeket nem az izmok nyerik meg, hanem a fej. Ami az izmaimat illeti, ahogy mondtad is, nem vagyok egy kigyúrt állat, de erős vagyok, s nagyon gazdaságosan tudok evezni: azt az energiámat nagyon hasznosan tudom leadni. Talán egy dízelmotorhoz hasonlíthatnám magam, amely nagy nyomatékkal dolgozik.
• Mennyire felel meg neked az új felkészülési módszer, amelynek a lényege, hogy a válogatottak egy hónapban csak két hetet tölthetnek a klubjukban?
– Olyannyira nem felel meg, hogy nem is tartjuk magunkat ehhez. Mivel jelenleg Magyarország egyik legeredményesebb kenusa vagyok, egyedül készülök, nem csapatban versenyzek, így felesleges máshová mennem. Ha valaki velem szeretne edzeni, az bármikor eljöhet Szegedre. Nem látom értelmét annak, hogy más edzőkkel is készüljek, mert akkor egy kudarc esetén majd nem lehet tudni, melyik tréner a felelős a sikertelenségért, vagy a sikerért, s azt sem, kit fognak felelősségre vonni, vagy jutalmazni.
• Storcz Botond, a tavaly kinevezett szövetségi kapitány hogyan fogadta ezt a döntésed?
– Nehezen fogadta, de nem tudott vele mit kezdeni, mert be kellett látnia, hogy igazam van, s meg kell értenie, hogy őt az eredmények fogják sikeressé tenni, nem a tettei, mert ő általában, sajnos, nem a jó döntéseket hozó emberek közé tartozik. Azért beszélhetek róla így, mert Athénban, amikor a kajak négyes tagjaként első lett, én meg bronzérmet szereztem, együtt szerepeltünk, akkor megismertem, mint sportolót, s most teljesen más oldalát mutatja. Mint aki teljesen elfelejtette, hogy két évtizedet töltött ebben a sportágban. Vannak dolgok, amiket nem tudok tőle elfogadni, megérteni, s ezt személyesen is megmondtam neki. Ha ennyi pénzünk van edzőtáborokra, akkor miért nem csinálunk normális felkészülést?
Mindenkinek megvan a maga olimpiája
• A pusztamérgesi megyei harmadik osztályú focicsapat védekező középpályása lettél. Ez honnan jött?
– Hétévesen, eleget téve édesapám kérésének, beiratkoztam egy fociiskolába, ahol nagyon kevés időt töltöttem. Felnőttem, barátaim lettek, s egyikük pont a pusztamérgesi klub elnöke. Az olimpia előtt néhányszor szóba került, mi lenne, ha elmennék hozzájuk, s néhányszor pályára is lépnék. Megígértem neki, hogy egyszer majd erre is sort kerítek. Ő pedig nem felejtette el, s mivel szavatartó ember vagyok, így a pusztamérgesi együttes igazolt tagja lettem. A csapaton belüli hangulat kiváló: én segítem a többieket mentálisan, ők pedig tanítanak engem focizni. Gólt még nem lőttem, gólpasszt már adtam. Kicsit más a nagy pályás játék, de nagyon élvezem, teljesen kikapcsol. Hála az égnek az ellenfelek figyelnek rám, elismerik az eredményeimet, s nem úgy fogadnak, hogy no most ez meg mit keres itt...
• A fogorvosi egyetemmel mi a helyzet?
– Az iskola egy teljes embert kíván, hiszen egész nap ott kellene lennem az egyetemen, ugyanez a helyzet az edzésekkel is. Mivel még nem tartom magamat elég öregnek ahhoz, hogy abbahagyjam a kenuzást, s mivel szeretnék egy olimpiát nyerni, meg egy-két világbajnokságot, így fejet hajtottam a sport előtt, s úgy döntöttem, az iskola, a tanulás meg tud várni.
• Európa-, világ- és olimpiai bajnok vagy. Mit szeretnél még elérni az életben?
– Az álmaimat mindig menetről menetre szeretem megvalósítani. A legnagyobb céljaim közé azok tartoznak, hogy az említett eredményeket megismételjem, hogy ismét felálljak a dobogó tetejére, s nekem húzzák a magyar himnuszt. Azt az érzést nem tudom szavakkal leírni. Pekingben az az egy szerencsém volt, hogy az erőnléti edzőm mindig azt hangsúlyozta, hogy feszítsem meg a karomat és a térdeimet. A két évvel ezelőtti olimpián pont így cselekedtem, s ennek köszönhetően nem estem össze a dobogón. Szeretném, ha az emberek megértenék, elfogadnák, hogy nemcsak én, ők is ugyanolyan győztesek, csak a média általi felhajtás, a reflektorfény más, mint az én esetemben. Biztos vagyok benne, ha holnap bemennénk egy cégbe, s vinnénk magunkkal harminc embert, akiknél fényképezőgépek és kamerák lennének, valamint még húsz embert, akiknek csak az lenne a feladata, hogy tapsoljanak, s azzal a szöveggel, hogy Ön a hónap dolgozója, odamennénk az első emberhez, biztos, hogy azonnal sírva fakadna. Nem csinált ő semmit különöset, csak dolgozott, de pont ez a lényeg. Megvan mindenkinek a maga olimpiája, és szerintem minden ember valahol győztes, már akkor, amikor felkel. Említhetném a szüleimet, akik földművesek, s mindennap megnyerik a maguk olimpiáját azzal, hogy esőben, sárban, hóban felkelnek, felszedik a rózsatőt...
• Említettél álmokat, vágyakat, célokat. Tegyük fel, hogy most az interjú után elmegyünk horgászni, és te kifogod az aranyhalat, ami teljesítené három kívánságodat. Mik lennének azok?
– Nehéz lenne azt a három kívánságot megfogalmazni. Egyrészt azért, mert nagyon okosnak kellene lenni, de igazából talán...
• Felteszem újból a kérdést, mert látom elakadtál: szeretnéd kifogni az aranyhalat?
– Nem, nem szeretném, mert megtanultam az élettől, hogy amit szeretnék, azért meg kell dolgozni, és a könnyen jött, könnyen ment alapon nem biztos, hogy értékelni tudnám a felkínált lehetőségeket. Az emberek sokszor így gondolkoznak: no, kifogom az aranyhalat, és minden rendbe lesz. Nem lehet a munka könnyebbik felét megfogni, s pont ez az, ami megkülönbözteti a sikeres és a kevésbé sikeres embert egymástól.
