Harcos a sötétben

Zatoichi, a legendás vak szamuráj az 1700-as években masszőrként járta Japán távoli tájait. Útja során kiszolgáltatott, védelemre szoruló emberekkel találkozott, és felemelte szavát az igazságtalanság ellen. Ha harcolnia kellett, az összecsapás egyenlőtlennek tűnt, ám a fegyveres ellenfelek mégis alulmaradtak a vándorral szemben: mindenki földre került, csak a vak ember maradt talpon.

Bár nem látta ellenfeleit, mozgásukat érzékelte. Emlékét így őrzik japán filmek és hollywoodi feldolgozások: lassan csoszogva, megállíthatatlanul járta botjával az utat. A legenda szerint szelleme időről időre újabb vak harcos testébe költözik.

Álmaiban a 23 éves vak fiatalember, Bojan Biga épp ilyen – modern kori – dicső harcos, pedig kisiskolásként esetlen és gyenge kölyök volt, öt fekvőtámaszra is alig futotta az erejéből. Sportolni – mérsékelt intenzitással – csak Belgrádban, harmadikos középiskolásként kezdett. Egészségügyi szakközépiskolásként némi gyógytornász szaktudásra is szert tett, megismert egy csomó gyakorlatot, így amikor visszaköltözött szülővárosába, Óbecsére, súlyzófelszereléseket és egyéb tornaeszközöket vásárolt magának, és négy éven át így tornázott: intenzíven, magányosan. Az utóbbi években azonban az extrémebb dolgok kezdték el érdekelni: az akrobatikus sportok, a harcászat, az ejtőernyőzés nagyon izgatja – „ha látnék, talán kommandós lennék” –, de Bojan reálisan felmérte a lehetőségeket, és dzsúdózni kezdett. – Egy ismerősöm fogyatékosokkal végzett egy kutatást, és küldött nekem egy kitöltendő kérdőívet. A különféle sportokat tartalmazó táblázat „lehetséges”, „részben lehetséges” és „lehetetlen” kategóriákra osztotta a sportágakat – mivel elméletben ismertem a sport lényegét, a dzsúdót teljesen lehetségesnek tartottam vakok számára is. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom beteljesíteni legalább egy álmomat – ha már nem tudok harcművészeti ismereteket megkövetelő hivatást űzni, legalább a sport szintjén éljem meg ezt a fajta küzdelmet közelebbről.

Edzés közben, a bonyolult mozgássorozatokat látva alig hihető, hogy az egyik küzdő nem látja ellenfelét. Bojannyilvánvalóan Arkhimédész tanítványa: elég egy szilárd pont, és a világot is kifordítja a sarkából. Úgy ismeri az emberi testet, hogy elég megérintenie, és rögtön tudja, mit kell tennie.

– Sokkal kiteljesedettebb az életem, amióta cselgáncsozom, és egy kicsit büszke is vagyok magamra. Egyedül azt sajnálom, hogy nem kezdtem korábban ezt a sportot űzni, de a japán mesterek szerint sohasem késő elkezdeni.

Bojan mindössze egy éve foglalkozik dzsúdóval, ennyi idő alatt kétéves „tantervet” teljesített – a sárgát kihagyva máris megszerezte a narancssárga övet.

– Be szeretném bizonyítani, hogy a vakok és egyáltalán a sérültek többre képesek, mint azt általában az emberek gondolják. Amióta ezzel a sporttal foglalkozom, egyesek más szemmel néznek rám, és megváltozott a véleményük rólam – mondja.

Edzője, Milorad Lončarević szerint csodálatra méltó Bojan kitartása és szorgalma. Fegyelmezettsége és akaratereje a heti 2-3 alkalomnál gyakoribb edzést is indokolttá teszi, de ehhez sajnos nincsenek meg a feltételek, fejlődése azonban így is látványos.

– A technikát remekül magáévá tette ilyen rövid idő alatt, és elkezdtük a harcok edzését, ami összetettebb, nehezebb, mint a technikák gyakorlása, de ő ebben is roppant kitartó, és feltalálja magát. Minden évben 2-3 vakoknak rendezett torna van, ezeken is megmérettetheti majd magát a közeljövőben, és mivel a cselgáncs paralimpiai sportág, remélem, odáig fejlődünk Bojannal, hogy megpróbálhatunk 2016-ban kijutni Rióba. Számomra is kihívás vele foglalkozni, mert hálás és fegyelmezett sportoló.