A vasárnapi döntő előtt Herningben kisorsolták a 2011-es brazíliai vb selejtezős párjait a még kiadó nyolc helyre, s ebben Magyarország Németországot, Szerbia pedig Horvátországot kapta.
Mátéfi Eszter szövetségi kapitány azt nyilatkozta, hogy a lehető legnehezebb ellenfelet kapták, így nem elég, hogy mindenfelől ostorozzák őt és csapatát a kontinensbajnokságon való (le)szereplésért, még csak az kell, hogy ne jussanak ki a legjobbak megmérettetésére!
A szakemberek még az Eb ideje alatt vesézni kezdték a miérteket, hiszen a magyar gárda még a minimális elvárást, az első nyolcban való végezés tervét sem teljesítette. A szövetségi kapitány természetesen főleg arra fogja a kudarcot, hogy sérülés miatt Görbicz Anita és Zácsik Szandra is távol maradt, így csapata nem tudta megmutatni az igazi erejét. A magyarázat természetesen sántít, hiszen még a címvédő norvégok is számos nagy név nélkül szálltak harcba, s nyilván egyetlen olyan kapitányt sem lehet mutatni a világon, akinek maradéktalanul megvalósul az álma, s az áhított csapatát maximálisan felkészülve küldheti csatába.
Mátéfi még az Eb ideje alatt azt is kijelentette, hogy játékosai a gyenge hazai bajnokság miatt nem bírják a (sorozat)terhelést. Nos, e mondatban is találhatunk kivetnivalót, mert ha nem számítjuk a dán élvonalat, azt mondhatjuk, hogy a magyar I. osztály irama és minősége nyugodtan felveszi a versenyt bármely más ligával.
Laurencz László egykori trófeás kapitány azt nehezményezi, hogy a szövetség az elmúlt 10-12 évben 8 szövetségi kapitányt „fogyasztott el”, azaz rajta és esetleg Mocsai Lajoson kívül senkinek sem volt reális ideje csapatot építeni. A szövetséget emlegeti az egykori kiváló átlövő, Farkas Ági is, aki szerint a Magyar Kézilabda-szövetségnek nem a kézilabda, hanem a szervezet léte a fontos, jelentéktelen kupákra hajtják el a válogatottakat, de nincs a szövetségnek szponzora, hanem csak az államtól kunyerálnak, s nincs semmilyen sportpolitikája, amely mentén el lehetne indulni. Ági szerint még az is jó, hogy a magyar együttes még mindig Európa első tíz csapatában van.
Eddig az ízelítő a magyar szakemberek részéről, amelyekben biztos, hogy kivétel nélkül van igazság. Azt azonban egyik hozzáértő sem meri kimondani, hogy ez a mostani gárda a könyökéig sem ér fel a Kökény Beatrix-féle csapatnak, akik a lelküket is otthagyták a pályán, harcoltak egymásért, s a maguk idejében a legjobb csapatnak számítottak a világon (más kérdés, hogy ez az érmek tekintetében nem mindig jutott kifejezésre). Ennek a csapatnak nincsenek vezéregyéniségei, Görbicz Anitától és a lassan veterán Pálinger Katalintól várják a megváltást, s Tomori Zsuzsanna például olyan kezdő hibákat vét (bemegy a pályára a kétperces büntetése lejárta előtt, hagyja magát kiprovokálni, s durván megrúgja ellenfelét), hogy azért Balla Gyula barátom Zentán két akkora pofont adna még a kezdőknek is, hogy egy életre megtanulnák a leckét.
Mindenki azzal főz, amije van. A magyarok esetében „friss húst” is kéne a fazékba rakni, azaz bátran felhozni az utánpótlásból néhány olyan nagylányt, akik már bizonyítottak a korosztályukban. Mert e tekintetben sincsenek elmaradva a skandináv országoktól, csak a recepteket kellene ellesni, s mindjárt főfogást lehetne készíteni. A kérdés csak az, hogy ki lesz a mesterszakács. Amennyiben a szövetségben elfogadják Mátéfi Eszter szakmai jelentését, megtörténhet, hogy ő marad a séf, de arra már most mérget lehet venni, amennyiben elbukja a németek elleni vb-selejtezőt, az ő talpára is útilaput kötnek.
Az északi gyors elszaladt a mezőny mellett. A norvégok jelenleg rendes körülmények között 10 gólnyira vannak az őket közvetlenül követő gárdáktól, s 20-ra a dobogóra már nem esélyes csapatoktól. Sajnos, Magyarország is ide tartozik immár, és ezzel az a baj, hogy például a szerbekkel, horvátokkal és hollandokkal ellentétben nem felszálló, hanem leszálló ágban vannak, csakúgy mint a németek vagy az oroszok. Ezen a lejtőn kellene valahogy megállni, s ehhez valóban a legjobb szakemberekre, a legcéltudatosabb játékosokra, egy rátermett szövetségre és sok pénzre van szükség. Ellenkező esetben csak annyi marad, mint most: a hónap végén nosztalgiázni Debrecenben (Magyarország–Dánia újratöltve!), hogy tíz évvel ezelőtt olimpiai döntőt játszottak a magyarok…
