220-szal, Belgrád felé. A Mercedesnek meg sem kottyan, én meg csak ámulok, mert ilyen sebességgel még nem haladtam autóval. A sofőrnek szintén semmi, mert ő meg két keréken száguldott már többel, sőt a sivatagban is pörkölt 183 km/h-val. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, ki az illető: Saghmeister Gábor, az első szerbiai versenyző, aki teljesítette a Dakar-ralit, idén januárban másodszor. A fővárosba igyekeztünk, ahol sajtótájékoztatót tartott abból az alkalomból, hogy január 1-jén rajtol a harmadik Dakar-megmérettetésen. Ott már a belgrádiak foglalják le – gondoltam az anyósülésen, így 220 mellett az orra alá nyomtam a mikrofont. Ez született belőle:
• Gábor, van-e olyan, amit még nem kérdeztem meg tőled e pár év alatt?
– Erre nehéz lesz válaszolni! Talán azt, hogy mik a terveim az elkövetkezőkben, indulok-e 2012-ben, választok-e másik motort a 690-esnél, céget váltok-e esetleg, s nem KTM lesz az, amivel indulok. Ilyesmik.
• A legnagyobb profik idén kisebb motorokkal indulnak. Rád ez még nem érvényes, de a KTM kidolgozott már egy teljesen új gépet. Úgy halottam, elég jól sikerült.
– Igen, ültem rajta, a KTM-gyárban. Épp egy lengyelnek készítették. Tökéletesen megfelelne nekem is: nem kicsi, ugyanolyan magas, mint az enyém, a váz is akkora. Egyedül a motor kisebb. Erre a 450-es krosszmotor aggregátját választotta a KTM-nek, a váltója pedig a quadtól van. Elméletileg egy nagyon komoly, erős váltórendszer van benne, úgyhogy szerintem elméletileg tökéletesnek kell lennie, de az a tény, hogy még két motort kell hozzá vásárolni, arra utal, hogy azért nem teljesen biztosak magukban a KTM-esek. Ez a motor 30-40 kilóval könnyebb, és sokkal mozgékonyabb a rövid kanyarokban, a szerpentineken és dűnesorokon, s bukás esetén is sokkal könnyebben fel lehet emelni. Én ezeket a 450-es gépeket a krosszból már megszoktam. Nem éri ugyan el a 200-at, de a 160–170-et igen, s ez legtöbb esetben bőven elég.
• Ez annál is inkább előnyösebb lenne, mert látszik, hogy ez a tendencia: állandóan növelik a sivatagos részek számát, magyarul, ha tolni kell felfelé vagy lefelé, az nagyon sokat számít, hogy 30-40 kilóval könnyebb a motor. Mire számítasz az idén, annak fényében, hogy az idén megjártad Abu-Dzabit?
– Ezekre a szakaszokra kell a legjobban koncentrálni, meg az étkezésre, a vízfogyasztásra, hogy mennyi vizet viszek magammal. Ami még nagyon fontos: nem szabad megsérülni, mert nincs elég idő gyógyulni, úgyhogy ha sérüléssel érkezel a táborba, másnap fáradtan, fájdalommal nagyon nehéz motorozni, mert az ember arra összpontosít. Tavaly voltak ilyen problémák, 136 kilométeres sebességgel buktam egy nagyot, egy szikla kifordította a jobb bokámat. Erős zsibbadást éreztem végig, tehát az utolsó három napon nem volt jobb lábam.
• Az emberek tudják, milyen az, ha kificamodik a boka vagy meghúzódik valami. De azt 99,9 százalékunk nem élte még át, amikor teljesen dehidrálódsz. Volt egy olyan sivatagi szakaszod, amikor segítettek, mert különben nagyon nagy lett volna a baj. Hogy lehet arra felkészülni, mennyi vizet kell vinni, mennyi az optimális?
– Optimális vízmennyiség nincs. Vannak viszont a gyógyszertárban vásárolható olyan adalékok, amelyekkel ezt a helyzetet ki lehet küszöbölni. Erről én tavaly nem tudtam, de Abu-Dzabiban felvilágosítottak. Ott még melegebb volt, és nem voltak problémák, úgyhogy most ezt az adalékot fogom használni.
• Magyarok nem lesznek, magyar csapat nem lesz, Szerbiából nem megy senki, megint csak magadra maradtál. Sokat javultál az elmúlt két évben, én azt gondolom, hogy az első harminc lenne a reális cél. Kitűzöd célként, hogy minél gyorsabb legyél, vagy végül is megint az a fő, hogy befejezd?
– Próbálok tempót erősíteni, próbálok erősebben motorozni, ezúttal is lépést tartani házi jó barátommal, a szlovén Miran Stanovnikkal. Lesz öt napunk, hogy elbeszélgessünk a navigációs rendszerről, megmutatja a különböző jeleket. A végcél viszont nem változik, be kell érni a célba. Ennek a versenynek ez a lényege, s azt is hozzá kell tenni, hogy most sokkal erősebb lesz a mezőny, mint januárban. Nézegettem a startlistát, és látom, sokkal jobb versenyzők lesznek. Ennek fényében az első ötven a cél egyelőre. Tavaly is az volt, s ha az idén meg tudom csinálni, az nagy haladás lenne.
• Az idén nehezítették a versenyt: több a sivatagi szakasz, és lerövidítették a navigációs távot. Megbarátkoztál már ezekkel a dolgokkal?
– Teljesen sosem lehet megtanulni. Le vannak írva a dolgok, de mindig vannak hibák. Abu-Dzabiban márciusban összebarátkoztam egy szlovén származású versenyzővel, aki 20-30 éve él az emirátusokban. Rengeteget motorozik a dűnesorokban, és pontosan elmagyarázta, hogy mire figyeljek. A legfontosabb, hogy megtaláljam a saját tempóm, s ez biztonságos legyen, mert több szakasz 800 kilométernél is hosszabb. Egy pillanat figyelmetlenség, s nagyon gyorsan elesel, kificamodik valamid, vagy gyötrő izomlázzal érkezel be. A Dakar-ralin sohasem az a probléma, ha járható az út. Az a gond, amikor bekerülünk egy járhatatlan fehér homoksivatagba, amikor a motor nem tud saját erejéből kikapaszkodni, kimenni a homokból, hanem tolni kell. Az erőlködéstől olyan pszichikai állapotba kerülünk, hogy az egésztől elmegy a kedvünk. Ezeket a holtpontokat eddig sikerült legyőznöm, s végül nem a hosszabb útvonal, hanem egy 85 km-es táv babrált ki velem, ahol ha nem segítenek, a legrosszabb is megtörténhetett volna.
• Elég alaposan felkészülsz fizikailag is, tehát kondicionálisan. Akkor tulajdonképpen azok a holtpontok, amikről beszélsz, a fejben vannak?
– Szerintem kizárólag a fejben. Mindig azt mondják, Gábor, fejben te vagy Szerbiában a legerősebb a motorsportban. Úgy nyertem három bajnoki címet Szerbiában, hogy az utolsó versenyen dőlt el az egész, és mind a három serleget el tudtam vinni. Volt, amikor az utolsó körben nyertem meg a szerb bajnokságot. Ez nagyon fontos dolog, mert olyan szituációkba kerül az ember, hogy közel van az eszméletvesztéshez, annyira legyengül a szervezet, dehidrálódik, szóval nagyon nagy fizikai terhelésnek van kitéve az ember. Ez kedvetlenséget okoz, már minden mindegy alapon nem érdekel semmi. Vannak ilyen helyzetek a Dakar-ralin.
• Gondolom, csak páran tudják elképzelni, mit jelent 800 kilométert végigmotorozni egy nap. Ez borzasztó hosszú táv időben is, meg távolságban is. Mit csinálsz ilyenkor? Énekelsz magadban, fütyülsz?
– Az első Dakaron még énekeltem, de tavaly már nem. Akkor már csak azt mondogattam, még 300 kilométer van hátra, tűrd el! Tűrjél még el 50 kilométert, mert ott vagy Belgrádban, na, most már ott vagy Újvidéken, még egy kicsi, és otthon vagy! Szoktak ilyen problémák lenni 30-40 kilométerrel a cél előtt, mert még ott is tudnak betenni nagyon nehéz szakaszokat, és azt hiszed, most itt a vége.
• Említetted, hogy új, értékes fölszerelésed van, de nem is annyira az érték az érdekes, hanem az, hogy valóban a legjobb cucc a világon. Mivel jobb ez, mint az előző?
– A sisakom teljesen új generációs, az összsúlya 0,80 kg. Ez most pillanatnyilag a világon a legjobb, csakúgy mint a csizmám. A ruha szintén nagyon könnyű, ez sincs összesen egy kiló, míg tavaly csak a kabátom 3-4 kilogrammot nyomott. Egyedül azzal volt a baj, hogy ezeket is kínaiak varrják, s nem tudják elképzelni, mekkora is az az XXXL-es méret, úgyhogy korrigálni kellett, mert szűk volt. Ugyanakkor meleg is, de szellős, úgyhogy ez könnyít a motorozásban.
• Most már azt lehet mondani, tapasztalt dakaros vagy. Milyen „luxust” engedsz meg az idén magadnak, az alvóhely meg más egyéb tekintetében?
– Nem változott semmi, a sátram a tavalyi, amelyet akárki megvásárolhat az első boltban. Egy háromszemélyes sátorban alszom, azért, hogy az összes felszerelésem beférjen, nehogy reggelre valamelyik argentin „csínytevésnek” legyek az áldozata. Annyi változott, hogy sikerült egy komoly hálózsákot szerezni, és új párnám van. Nem Dormeo, de párna, ami azért fontos, mert tavaly törölközőket csavartam össze, ráhúztam egy pólót, és az volt a párnám. Ennyi lesz a luxus. Az alvás és a pihenés attól függ, milyen sima talajt sikerül találni a sátorod alá. Elég sűrűn göröngyös, sziklás a terület, így egy kicsit a fejed lóg le, néha egy kicsit a lábad.
• Említetted, hogy nagyon fontos az étkezés. Számításaid szerint melyik szakasz után bírsz megengedni magadnak egy jó kis steaket, ami ott nemzeti eledel?
– Nem szoktunk steakezni útközben. Első évben történt egyszer, hogy az egyik gyorsasági szakaszon találkoztunk Dési Janival. Volt még egy 3-400 kilométer a táborig. Megálltunk egy gyorsétteremben, és ott kajáltunk, de különben én azon a 15 napon Bonžitán, energiaitalon meg gyümölcsön élek. Sok datolyát eszünk!
• Mennyit fogysz le egy ilyen versenyen?
– Napi szinten tudom megmondani. Amikor beérek, 3-3,5 kilóval szoktam könnyebb lenni. Persze ezt vacsorával bepótolom, de napi szinten összevéve úgy 1 kilót elveszítek. Tavaly meg tavalyelőtt is 12-13 kilóval jöttem haza könnyebben, de ez sosem gond, mert én erre mindig felkészülök, és mindig úgy indulok el, hogy 10 kiló „feleslegem” van. Egyedül a dehidrációra kell vigyázni. Utána te ihatsz annyi vizet, önthetik beléd akár csővel is, nem tudsz visszajönni, nem tudsz visszafrissülni. Én egyszer ezt átéltem, és nagyon megijedtem. Elkap az álmosság, minden mindegy, szépen lenyugszol, és úgy érzed, hogy elbúcsúzol mindenkitől, úgy halkan, egyedül a homokdűnék tetején. Erőtlenné válsz, nem tudsz felállni. Nagyon jó iskola volt.
• Beszélj egy kicsit az esélyesekről. Coma vagy Després?
– Szerintem Després. Azért, mert taktikusabb, ravaszabb motoros, mint Coma. Viszont ez utóbbi a leggyorsabb motoros a világon.
• Ő olyan felépítésű, mint te, ilyen nagy darab?
– Igen, 190 centiméter magas és 95–100 kilogramm súlyú. Erős fizikumú, jó technikájú motoros. Després rafináltabb. Nála nincs haver, nincs megbocsátás. Idén ő jelentette fel Comát, amiért megbüntették, és minden esélyét elveszítette.
• Az idén is a száguldozó autók lesznek a fő ellenségeitek?
– Nem, talán nem, mert próbálunk olyan tempóval haladni, hogy ne érjenek utol bennünket. Elég egyébként egy quados is, hogy olyan port kavarjon, amikor nem látsz semmit.
• Most vasárnap indulsz. Lesz-e valamennyi időd, hogy Buenos Airesben szétnézz, turistáskodj?
– Turistáskodni nem nagyon szoktunk, meg shoppingolni sem. Ott vagyunk a szállodában, pihenünk, alszunk egy kicsit többet, mint itthon, jól kipihenjük magunkat. Na meg persze beszélgetünk egymással, a szerelőkkel, ellenőrizzük, hogy minden szponzornak fenn van-e az öntapadója a motorom, nehogy valakit kifelejtsünk. Tájékoztatjuk az újságírókat, tájékoztatjuk az otthonlévőket, hogy pontosan mi történik velünk, rakosgatjuk össze a személyes holminkat, megyünk ki a kikötőbe a motorért két-három nappal a start előtt. Ott a technikai átvétel, az adminisztrációs átvétel… ezek mind 3-4 órás munkát jelentenek napi szinten, mert a kikötő is 150 kilométere van Buenos Airestől.
• Az idén hány személyes csapat kísér Szerbiából?
– Az idén Marko Kopunović barátom, Peđa Milinković az RTV-ből és egy magyarországi szponzorom, Balogh Róbert jön velem, turistaként, önköltségen. Ők hárman, meg az az Argentínában élő szerb srác, Billy, aki a Toyota Hiluxot bérli.
• Van-e babonás számod, mely helyezett nem szeretnél lenni, és esetleg mely igen?
– A babonás számom? A babonás számom a 13. Akármit vásárolok, akkor 13-at nem veszek belőle.
• Ha azt mondanánk, az idén tizenharmadik leszel, aláírnád-e most mindjárt?
– Hát persze hogy alárínám, bár a Dakaron győzelemmel ér fel, ha célba érsz. Aki még nem indult itt, az nem tudja felfogni, mennyi kínt él át az ember, milyen nehézségek közepette jut el azon a 10 ezer kilométeren vissza, Buenos Airesbe.
