Nevezhetjük nyugodtan a természet egyensúlyának vagy pedig sorsnak is, de szinte törvényszerű, mint ahogyan a napsütést is eső váltja, hogy a jó hírre rossz következik. A szerb sport sem kivétel, és így ha történik bármi, amire az itteni sportbarát büszke lehet ország-világ előtt, azonnal hallani vagy látni olyat is, ami épeszű és normálisnak nevezhető emberben a szégyenérzetet váltja ki.
Egyik napon szép volt nézni, hogy a kosárlabda őshazájában, az USA-ban telt csarnok élteti Vlade Divacot, aki pályafutásának egy (és legjobb) részét a Sacramento Kingsben töltötte. A szokásos forgatókönyv szerint történt minden az Arco Arenában, Divac pedig – mint ahogyan a nyugdíjba vonulókat megilleti – ülve nézte, hogyan vonják fel a 21-es számú mezét és hallgatta volt játékostársai elismerő szavait.
Hasonló lesz az az ünnepség is, melyen majd a híres pólós Vladimir Vujasinović veszi át Genova város kulcsát. Vujasinović részese volt néhány olasz bajnoki címnek és két Euroliga-serleg elnyerésének, és ezért Olaszországban teljesen normális, hogy valakit díszpolgárrá avatnak, függetlenül attól, hogy ez másik országból jött, méghozzá olyanból, amelyet a kilencvenes években a világ kiközösített.
Szép lehetett volna a Partizan kosarasainak európai búcsúja is. Minden adva volt hozzá, hisz több mint 20 ezer ember foglalt helyet a lelátókon, az ellenfél pedig a kontinens legjobbja. Persze (és ezzel eleve számolni lehetett) a „szurkolók”, akik tíz nappal korábban ott éjszakáztak a pénztár előtt, hogy a reggeli nyitáskor belépőjegyhez jussanak, nem tudták ugyanolyan méltóságteljesen elviselni a vereséget, mint állítólagos kedvenceik, és mindenféle apró tárgy bedobálásával kockáztatták meg a meccs félbeszakítását. Utólag a Partizan még elégedett is lehet, hogy a különben üresen kongó klubkasszából csak 5000 eurót kell kivenni és büntetés gyanánt befizetni az ULEB számlájára.
A változatosság kedvéért a szerb fociválogatott szurkolói egészen jól visszatartották magukat a romániai vb-selejtezőn, így az itteni futballtársadalom most kárörvendő módon a horvát szurkolók vandálságán derülhet, akik csaknem felgyújtották az andorrai stadiont, pedig se örömre, se bánatra nem volt okuk, akkora a klassziskülönbség a két nemzeti csapat között.
