Mintha a pénztelenség és a tudat, hogy a tehetősebb klubok rendre elviszik a verejtékes munkával nevelt fiatal játékosokat, nem lenne elég, Dejan Stanojevićnak, az újvidéki Vojvodina Vízilabdaklub edzőjének még a hagyománnyal is szembe kell szállnia. Mert mondjon valaki bármelyik sportágból egyetlen kapust, akiből hírneves edző lett!
Lehet, hogy éppen nem jut eszünkbe, szélesebb körben esetleg nem is tudnak róla, hogy játékos-pályafutását a háló őrizésével töltötte, de volt egy. Zoran Živkovićnak hívják, Tutának becézik, és kézilabdaberkekben szerzett hírnevet. Ő volt például annak a jugoszláv válogatottnak a kapitánya, amely 1986-ban Svájcban világbajnokságot nyert, korában pedig felemás sikerrel a niši Železničar kapujában állt.
Vagyis Živković is csak úgy lett híres edző, hogy előtte közepes kapus volt. Sok más híres és átlagos kapus is próbálkozott (Zenga, Poklepović, Pokrajac stb.), de maradandót nem alkotott. Egyeseknek pedig, mint például Özvegy Józsefnek, meg sem adatott a lehetőség, hogy valahol az élvonalban tegyék próbára edzői képességüket.
Stanojević sem volt válogatott kaliberű hálóőr. A szakmai körökben a 90-es években inkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az akkortájt megjelenő NS Sport Plus című havilapban egészen színvonalas elemzéseket írt, amelyekben a főszerkesztő szerint kevesebb beavatkozásra volt szükség, mint több profi újságíró esetében.
Ezek szerint Stanojević a kapuból nagyon jól látta a dolgokat. Olyan jól, hogy elhatározta, amit tapasztalt – s mivel iskolai képzettséget is szerzett hozzá –, az edzői munkában kamatoztatja. Mint szokás, a legkisebbekkel kezdte, és mivel a Vojvodina szegény klub, gyorsan rábízták a serdülőket is. Következtek az ifik, négy éve pedig az első csapatot is megkapta. Előbb csak a kapusokat, azután az egész társaságot. Közben a serdülőválogatottal, majd az ifikkel nyert érmeket a korosztályos versenyeken, végül a szerb felnőttválogatottban a másodedzői posztig vitte. A Vojvodina Stanojević első napjaiban még a Šabaccal és hasonló erejű klubokkal vívott ádáz csatákat. Most Európa 16 legjobbja között van. Dejan pedig ezt mondja: a siker a játékosoké. Amikor visszakérdeznek, jó, de ki adta nekik a taktikát, ki készítette fel őket testileg és lelkileg is, nem tágít: Hiába mondanám nekik, ha nem tudnák megcsinálni, ha nem értelemmel állnak hozzá. És a jövőben hiába mondok majd bármit, ha elkapatják magukat, és azt hiszik, hogy már sztárok és mindent tudnak. Én segíthetek nekik, de tőlük függ, hogyan emésztik meg a nagy sikert.
Az új kérdés: edzőtől milyen gyakran hallották már, hogy gondolkozó játékosokat akar, nem pedig vakon teljesítő egyéneket?
