Azt, hogy miként gondolkozik egy magántulajdonban levő médium mindenről döntő főnöke, a sajtóértekezleteken tudtam meg. Jó ideje már, hogy én vagyok a rangidős az ilyen gyülekezeteken Újvidéken, s egyre gyakoribb eset, hogy egyes fiatal kollégákat csak néhányszor látom, majd ugyanattól a laptól vagy tévétől már még újabb érkezik.
Ők mesélték, hogy elődeik csak rövid ideig maradtak, mert hamar rájöttek, hogy ingyen dolgoztatják őket, ezért továbbálltak, a tulaj pedig sok szép ígéret kíséretében új kezdőket alkalmazott. A tulajnak jó, mert a minőség eleve nem érdekli, kiadása pedig nincs, a kezdő újságíróknak az egész egy fontos tapasztalat, hogy más esetekben óvatosabbak legyenek, egyedül a médiumnak és olvasójának (nézőjének) nem felel meg, hisz ugyanazért a pénzért egyre silányabb információt kap.
Az újoncok ugyanis gyorsan kapcsolnak, hogy nem kell nagy erőbevetéssel, körültekintéssel és pedánsan dolgozni, hisz ennek fejébe semmit sem kapnak. Eljönnek a sajtóértekezletre, leteszik az asztalra a diktafont, semmit sem kérdeznek, nem érdekli őket semmilyen háttér-információ, és ahogy az alany pontot tett a mondata végére, máris felpattannak és távoznak.
A klubokban eleinte nem tudták mire vélni, hogy heteken és hónapokon át senkinek sincs egy épkézláb kérdése, hacsak a kevés veterán egyike nem érdeklődik, és azok is rendre csak az ifjoncok távozása után, amikor egyedül maradnak a klubvezetőkkel, edzőkkel és sportolókkal.
Az egésznek a velejárója, hogy az egyre újabb és újabb újságíró-korosztályok fel sem készülnek a munkára, valójában nem is értik, miről folyik a szó a sajtóértekezleten, hanem csak lemásolják a diktafonról a nyilatkozatot, és esetleg az interneten találnak valamit, amit a bevezetőben használhatnak.
Ezért van tehát, hogy amikor reggelente, amíg a szokásos kávéval ébresztetem magam, több tévé teletextjén furcsaságokat olvasok. Olyan híreket, melyeknek se füle, se farka, és még kevesebb értelme, hisz az adatok és a nevek tévesek, a megállapítások pedig légből kapott tetszőlegességek.
Kedden például, amikor Szilágyi Csaba új országos csúccsal sem jutott a stockholmi úszóvilágkupa döntőjébe, Nađa Higl pedig csak beállította az országos rekordot, minden szerbiai csatornán ezt lehetett hallani és olvasni: „a szerbiai úszók gyönge eredményeket jegyeztek…”
Világos, hogy nem kísérik a sportágat, nem tudják azt sem, hogy országos csúcs volt, de amint nincs döntős helyezés vagy érem, már lesújtó a következtetés. És még véletlenül sem jutna eszükbe, hogy nem az úszók, hanem éppen saját maguk maradtak el a várt teljesítménytől.
