Tavaly lehetett, amikor az egyik kvízben arra kellett válaszolni, hogy Camp David az USA vagy pedig Izrael elnökének a nyári rezidenciája. A megkérdezett töprengett, nekem pedig egy még 1970-ben, New Yorkban feltett kérdés jutott eszembe. A kvízben az illető töprengett, majd, mivel nem tudta a választ, abból kiindulva, hogy a Dávid csillag a zsidó állam szimbóluma, Izraelt mondott. Persze ki is esett, viszont nem mondott nagy butaságot, mert tőlem annak idején azt kérdezték, tudom-e ki az USA elnöke. Tudom, mondtam, Richard Nixon. Á, nem, válaszoltak hahotázva, hanem Golda Meir. Mert ha az izraeli Vaslady megüzen valamit az amerikai elnöknek, általában Henry Kissinger, Nixon külügyminisztere által, annak úgy is kell lenni.
A vicc jó, viszont arra figyelmeztette az embert, hogy az életben nem minden úgy történik, ahogyan az kinéz, s hogy a döntéseket sem mindig az hozza meg, akinek névlegesen kellene.
Felteszem például a kérdést, hogy ki irányítja a fontosabb szerbiai kosárlabda- és fociklubokat?
Kézenfekvő a válasz, hogy a vezetőségbe delegált vagy beválasztott politikusok és üzletemberek.
A kvízen ez nyerő válasz lenne, az életben azonban nem. Néhány napja ugyanis egy klubvezető csaknem szó szerint azt nyilatkozta, hogy a szurkolók.
Annak a kérdésnek kapcsán ugyanis, hogy miért nem zárják ki a vezetőségből azt a vezérszurkolót, akit bűnözéssel gyanúsítanak, az illető azt mondta, hogy nem lehet. Először is mert a vád még nincs bebizonyítva, tehát a vezérszurkolót egyelőre ártatlanként kell kezelni, másrészt, ha kizárnák, bizony perelhetné a klubot és abból nagy balhé keletkezne.
Aki ért a szóból, annak nem kell tovább magyarázni. Viszont ebből az is adódik, hogy igazából ki nem akarja, hogy a klubokat magánosítsák, s ezért a sporttörvény tervezete, mivel ezzel a kérdéssel is foglalkozik, miért hever már több nyilvános vita után is valamelyik minisztériumi fiókban. Az is adódik, hogy eddig a rendőrség és a bíróságok miért nem foglalkoztak annak érdemében a finoman fogalmazva szurkolói rendbontásnak nevezet jelenséggel, s mindeddig miért csak egyéni esetekben mondtak ki büntetéseket, s azt is csak akkor, amikor egyesek valóban túlzásba vitték a klubszeretetet vagy az ellenfél gyűlöletét.
Felmerül még egy érdekes megállapítás. Az, hogy nálunk a demokrácia fejlődése a sportban jutott a legmagasabb fokra. Hogyan? Hát ha a polgári csoportosulásként vezetett klubokban a szurkolóké az utolsó szó, akkor tulajdonképpen a népé a döntés. Nem számít a politikai és gazdasági befolyás, a tömeg ugyanis keresztülviszi az akaratát. Lehetne ugyan azt is állítani, hogy a stadiondemokrácia nem éppen igazi népuralom, hogy az egész elmélet hamisan hangzik, viszont tényeleges a hatalom azok kezében, akik nem tulajdonosok, nem is lesznek azok soha, de úgy irányítják a klubokat, mintha az övéké lenne.
Amikor ugyanis egy ügyvéd kitalálta, attól vezérelve, hogy a kvórumhiánnyal szenvedő klubvezető barátainak segítsen, hogy a polgári csoportosulás azt is jelenti, a szurkolónak is joga van tagja lenni a vezetőségeknek, a haveroknak ugyan biztos szavazatokat hozott, viszont elszabadította a poklot is. A klubban, persze, rendre két áramlat van, s azok ugyanúgy harcolnak a karosszékért, mint például az USA-ban a demokrata és a republikánus párt. Azzal, hogy ott az egyik mindig nyer, itt viszont, mint a képviselőházban is, rendre szükség van még néhány semleges, méregdrága voksra. Nos, a szurkoló is csak ember, s attól függően dönt, hogy mit kínálnak neki. Ha a kisujjal együtt nem kapja meg az egész kezet, azonnal átpártol az ellenzékhez, s olyankor azt olvassuk a sport- és egyéb lapokban, hogy lemondott a klubvezetés, vagy menesztették a tegnap még imádott elnököt egész stábjával együtt.
A választást demokratikus módszernek nevezik. Lám, akkor is, ha annak a demokráciának vasból van az ökle. Tekintettel arra, hogy a politika és az igazságszolgáltatás nem hajlandó érdemében beavatkozni, vajon a gyakorlat ellen miért lenne nekem, vagy bárki másnak, kifogása?
