Két erős legény leül egymással szemben, könyöküket az asztal lapjára helyezik, megmarkolják egymás kezét és kezdődhet a tusa, amelyben az nyer, aki a másik kézfejét az asztalra nyomja. Ezt nevezzük szkandernek, ami átvitt értelemben minden bizonytalan kimenetelű erőpróbára is vonatkoztatható.
A szerb társadalomban állandóan folyik a szkanderezés. Legújabban a lelátók fenegyerekei hívták ki párbajra a hatalmat, amely szóban már ráállt a megmérettetésre, állítólag már mindenféle előkészületet is elvégzett, csak sehogyan sem ül oda az asztalhoz, amelynél a másik fél, szurkolóival együtt, már javában fenyegetőzik.
A leghangosabbak a napokban a Partizan Kosárlabdaklub emberei, közöttük is DuškoVujošević edző, aki nemcsak nyíltan szembefordul a hatalommal és támogatja azokat, akik klubérdekből még gyilkolni is képesek lennének, hanem a hazafiasság húrjait is pengeti, hisz szerinte a B92 tévé a külföld bérence, s hogy szolgalelkűségét bizonyítsa és fizetségét kiérdemelje, a sport és a szurkolók megsemmisítéséért folytat kampányt.
DuškoVujoševićről csak annyit, hogy a meccseken és a sajtóértekezleteken általában minősíthetetlenül viselkedik, hogy 2003-ban a svédországi Eb-n lebukott az egy évvel korábban világbajnok jugoszláv válogatottal, hogy három év alatt Montenegró válogatottjával még semmire sem vitte, s hogy részese volt egy verseci bíróverésnek, amit azután a bűnüldöző szervek szépen a szőnyeg alá söpörtek.
Vujošević ezért azt hiszi, hogy érinthetetlen és az is marad, hogy a szkanderezés sajátságos válfajának örökös bajnoka. Mint ilyennek, neki a klub szponzorainak esetleges visszalépése nem intő jel, hanem bőszítő vörös kendő, amit éppen a B92 lengetett meg.
Mivel a klub szponzorai között nagyobbára közvállalatokat találhatunk, azonnal szögezzük le, hogy azoknak voltaképpen nincs is szükségük a szponzori szerepre és a reklámra. Politikailag dirigált ügy az egész, amikor adták a pénzt és most is az, amikor esetleg visszavonják. Különben is, szerintem a reklám megvonása egy óriási reklámfogás lenne. Tekintettel azonban arra, hogy a szerződésekben ott áll, hogy a klub szeme előtt tartja szponzora érdekeit, ez egy nagyon szép kiskapu, melyen elegánsan ki lehet bújni, mert nem vitás, hogy a Partizan vezetősége, edzője és szurkolói, szavaikkal és tetteikkel lejáratják a védnököket is. Emlékezzünk csak vissza a doppingoló Marion Jonesra, akit szponzorai pillanatok alatt faképnél hagytak, s ugyanez a sors vár Tiger Woods golfozóra is, aki viszont házasságtörési botrányával szolgál szaftos témát a világ összes bulvárlapjának.
A szerb sportban – kezdetnek a lelátókon és a klubvezetésekben – rendet kell tenni. Valakinek végre vállalnia kell a felelősséget. Az első lehet az állam, amely eddig bábáskodásával segítette az elfajuló erkölcsficamot. Mondhatnánk, hogy olyan alkalom ez, amelyet nem szabad kihagyni.
Itt felmerül még egy kérdés. Vajon adott esetben lehet-e jelentősége, hogy a szerb politikai és pénztulajdonosi színtér legismertebbjei a klubok elkötelezett szurkolói? Vajon a Partizan esetében számít-e, hogy például Boris Tadić elnök és Ivica Dačić belügyminiszter a fekete-fehéreknek szorít?
Lehet, hogy eddig számított, mert ki mert ugyan ujjat húzni a politika hatalmasaival? Most azonban arcukba vágták a kesztyűt, gondolva, hogy úgy sem mernek lépni.
A legrangosabb politikusoknak is szűkült a mozgásterük az utóbbi időben. Nem fordulhatnak például szembe a B92-vel. Nem annak mérhetetlen fontossága miatt, hanem azért nem, mert az világszerte nagyon csúnya képet festene az országról, épp akkor, amikor a világ már nem néz ránk ferde szemmel, mint az utóbbi két évtizedben. Másrészt történt egy érdekes, hihetetlen méretekig felfújt apróság. Tadić ugyanis egy értelmetlen bohózat keretében beismerte, hogy vétett a törvény ellen, amikor a Szerbia–Románia focimeccs után pezsgős poharat emelt a győztesek tiszteletére. Annak rendje és módja szerint megjelent a kihágási bíró előtt, és elfogadta a kiszabott büntetést. Ha tehát az ország első embere, még ha látszólagosan is, a semmis vétségért is vezekelt, hogyan lehetne logikus, hogy nyilvánosan elkövet egy sokkalta nagyobbat, vagy pedig némaságba burkolózva azt elnézne bárki másnak?!
S ha így van – mondani sem kell, hogy nagyon rossz lenne, ha másként lenne – a fenegyerekeket támogató klubok és vezetőségek, edzők és játékosok sem húzhatnak már újat a politikával és a pénz világának képviselőivel. Ezek ugyanis, amióta világ a világ, mindig erősebbek voltak a többieknél. Még akkor is, ha jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az állam tehetetlen, nem valószínű, hogy behúzza a farkát az őt fenyegetők előtt. Lehet, hogy már csak napok kérdése, hogy a hatalom helyet foglal a szkanderasztalnál.
