Nagyon jól tudjuk, hogy újoncról csak a nemzeti válogatott szintjén beszélhetünk, hisz a vasárnap este Malagában Európa-bajnokságot nyert montenegrói vízilabdázók szinte kivétel nélkül tagjai voltak Jugoszlávia, majd Szerbia-Montenegró válogatottjának, illetve ezek ifjúsági válogatottaiban szerepelve nyertek számos trófeát és szereztek nagy tapasztalatot. Mégis felmerül a kérdés, hogyan sikerülhetett Montenegrónak, hogy első nekirugaszkodásra a csúcsra jusson?
Ezt a kérdést megválaszolni roppant nehéz, hiszen több tényező játszott vagy játszhatott közre. Például, de ez bizonyíthatatlan, hogy három válogatott külön elbírálásban részesült azok oldaláról, akik kezében akkora hatalom van, hogy döntő befolyással rendelkeznek. Maradjon ezért csak ennyi: az a benyomás, hogy a bíróknak semmi kifogásuk sem volt az ellen, hogy Montenegró, Olaszország és Horvátország minél jobb eredményeket jegyezzen.
A másik: az a két csapat jutott mégis a döntőbe, amelyek a legerősebb gárdával játszották végig a Világligát is. Nem jött be tehát teljesen a magyarok és a horvátok döntése, miszerint az előző versenyen nem kell indulni, vagy jobb a tartalékokkal szerepleni az Eb-siker érdekében. Hacsak az Európa-bajnokság sem volt nagyon fontos, hisz előttünk az olimpia, ha valaki ott megnyeri az aranyat, azzal minden korábbi botlást és balsikert megmagyarázhat. Ez a feltételezés is kicsit sántít, hisz nagyon is látszott például a magyar csapaton, de mindenekelőtt Kemény Dénes kapitányon, hogy az Eb igenis számított volna. Főleg amikor a bronzmeccs idején tőle egészen szokatlan szavakkal szidta a bírókat.
Érzésem szerint sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha a sikerszomjat állítjuk az elemzés középpontjába. Mert, ez nem vitás, az elődöntőbe jutott négy válogatott minden kétséget kizáróan a legjobb és megérdemelte az érmek elosztásának csatáját. Szerbia azért ért el esetleg pillanatnyi erején felüli eredményt, mert a címet óhajtotta megvédeni és mert az Eb előtt az a balszerencse érte, hogy egyik meghatározó játékosa, az újvidéki kórházban élet és halál között lebegő Danilo Ikodinović nélkül maradt. Montenegró helyzete a legérdekesebb. Először voltak ott világversenyen, nagyon készültek rá, ráadásul nehéz utat jártak meg. A győzelemhez nyerni kellett a házigazda, az olimpiai bajnok, a világbajnok és a címvédő ellen is. Mivel sikerült nekik, az aranyérem joggal az övéké.
S a legvégén: egy válogatottban nemcsak a játékosok a főszereplők, hanem a kapitány is. Ha úgy vesszük, hogy Kemény Dénes és Ratko Rudić nagyon is veterán e szerepkörben, és az Európa-bajnokságra kicsit túl óvatosan a szerintük legtapasztaltabb és megbízható játékosokat jelölték, vagyis semmi újat nem vetettek be, lehet, hogy rátapintottunk a reméltnél gyöngébb helyezés egyik okára. A másik oldalon Dejan Udovičić nagyon szorgos szövetségi kapitány, de nem az a típus, akit ott a medence szélén mások eleve becsülnek. Ő a legfiatalabb, legzárkózottabb és (mi tagadás) a legkevésbé rokonszenves. Talán nem tűnik perdöntő tényezőnek, de lehet benne valami. Van emellett olyan is, aki azt vélte látni, hogy a szerbek fizikailag sem a legjobb formában szerepeltek, ami csakis a kapitány vétke lehet. Végül Petar Porobić. Ő ott folytatta Montenegróval, ahol 2005-ben Szerbia-Montenegróval abbahagyta. Világbajnok volt a hihetetlenül alapos szakember, most pedig Európa-bajnok. Nem lenne meglepetés, ha éles meglátásai, tanulékony szelleme, sikerszomja és egyéb pozitív tulajdonságai az olimpiai aranyéremhez segítenék. Bő egy hónap múlva megtudjuk, hogy a fentiek közül mi is volt az igaz.
