Nemrég arról beszélgettem egy üzletemberrel, aki rendszeres támogatója a sportnak, minek alapján dönti el, hova és miért éppen oda irányítja a pénzt. Az igazat megvallva semmi újat nem hallottam tőle, hisz a szerbiai sport térképének alakulása láttán már nekem is világos volt, hogy nagy változás következett be a 10-20 évvel korábbi állapotokhoz képest. Nem lep meg továbbá az sem, hogy egyesek, akik sportvezetőként vagy edzőként régóta tevékenykednek már, mintha nem lennének képesek arra, hogy mindezt maguk is meglássák, és nyilatkozataikban továbbra is a szocialista önigazgatás emlékét elevenítik fel.
Nos, az üzletember a legegyszerűbb matematikával szolgált. Azt mondja, ha egy élvonalbeli csapatba fektetne be, semmi garancia a sikerre, még kevesebb, hogy a pénzét bármi módon is viszontlátja, esetleg abban az esetben, ha maga is belép a klubba és idővel a játékosok eladásából egyenlíti ki a számlát. Ezzel persze kevesebb ideje marad a saját tevékenységére, tehát a saját üzlete látja a kárát. Emellett ha a befektetett összeg például csak arra elegendő, hogy fedje a bajnokság előtti kéthetes előkészületeket, könnyű kiszámítani, hogy az egyéni sportolót ugyanennyiből egy teljes éven át segítheti, s sokkal valószínűbb előbb a sikerélmény, majd utóbb az esetleges visszafizetés is, mint például Ana Ivanović teniszezőnő esetében. Szerinte azonban elmúlik még egy idő, amíg itthoni befektetők rá tudnak majd találni azokra a tehetségekre, akik később sikeresek lesznek a nemzetközi porondon, hisz egyelőre e téren is általában (és tévesen) a gyors siker elvárása a divat.
Ami a fent említettek másik csoportját illeti, ékes példa Duško Vujošević, a Partizan kosarasainak edzője. Ő azon elmélkedik, hogy tavaly megtartották a csapatot, az eredmények érdekében szándékosan vállalták az adósságot, s most üres a kassza, ezért a társadalomnak kellene segítségre sietni.
Ugyan miért? Semmilyen piacorientált társadalomnak nem érdeke, hogy jelentős és visszafizethetetlen összegeket költsön a hazai klubokra. Az adófizető polgár pénzéből támogatni lehet az ifjúsági sportot, tehát a tehetségek kibontakozásának lehetőségét és az olimpiai csapatot, vagyis azokat, akiknek alkalmuk van, hogy a legjelentősebb versenyen eredményesen képviseljék az ország színeit. A klub viszont tanulja meg, hogyan lehet boldogulni. A klub nem nagyon öregbíti az ország hírnevét, ha egy kupában mondjuk negyeddöntős, vagy csak a selejtezőkben tud úgy-ahogy helytállni. A Partizannak is ezért ugyanazt kell tennie, mint a Real Madrid vagy a Manchester United, melyeket a Spanyolország és Anglia még véletlenül sem támogat a költségvetésből. Más kérdés, hogy ez itt nagyon hosszú folyamat lehetne, viszont egyéb megoldás nincs. Nekem és másnak sem kell egy itthon bajnok, kint gyöngének számító Partizan, amelynek edzője és játékosai, noha nem képesek a csúcseredményekre, tízszerte és százszorta többet keresnek, mint a középosztály legjobbjai. Ha majd meg tudják keresni a rávalót, semmi kifogásom, hogy ugyanakkora legyen a fizetésük, mint Ronaldinhónak, Bryantnak és a hasonlóknak.
Vagyis: egyelőre el kell felejteni, hogy Szerbiában a csapatsportok jelentik a csúcsot. Maradhat a viszonylag olcsó vízilabda és női röplabda, különben az egyéni sportok ideje járja. Mint kiderült, nem is volt rossz ötlet rájuk fordítani a megkülönböztetett figyelmet. Az eredmények hihetetlen sebességgel érkeznek.
