Kevés olyan odaadó sportolót, sportmunkást ismertem meg életemben, mint Matjaž Hočevar, a zentai tekézés alfája és ómegája. Az utolsó itthoni mérkőzése pillanataira emlékszem, amikor a címvédő Beogradot fogadta fiatal csapata, Matjaž pedig mögöttük ült, s fanatizmusának köszönhetően fényes sikert arattak. Mert a teke iránti mérhetetlen szeretete „ragályos” volt, hiszen körülötte mindenki e sportágban serénykedett: felesége a Zenta elnöke volt, lányának a cerknicai Brest soraiban kiváló nemzetközi eredményei is vannak, a Zentában pedig az egyetemig mindenesként ténykedett, fia szintén apja nyomdokaiban jár, hiszen szlovén ifi válogatottként 2009-ben ötödik volt a csapat-világbajnokságon, de valahányszor, amikor itthon volt, edzőként segédkezett a csapat körül.
Matjaž klasszis tekéző volt. Még jugoszláv válogatottként 1979-ben Európa-bajnok volt csapatban, 1988-ban világbajnoki bronzérmes, de felnőttként (már szlovén állampolgárként) mégis a 90-es évek elején élte meg fénykorát, amikor a zágrábi Medvešćak oszlopos tagjaként zsinórban három Európa-kupát nyert (1990–1992), s mindennek koronájaként a szlovén válogatottal 1994-ben csapatvilágbajnok lett.
Hočevar az utolsó leheletéig aktív játékos volt. Ő is a Brestnek játszott, s szó szerint az életét adta a klubjáért. Mi arra emlékezhetünk, hogy kiharcolta a zentai tekepálya felújítását, amely jelenleg az ország egyik legjobb ilyen létesítménye, s amelynek ünnepélyes megnyitótornáján ő is fellépett. A torna előtt és utána szervezkedett, intézett, fogadta a vendégeket, majd lazán 614 fát gurított, a legtöbbet a zentaiak közül.
Közhely, de igaz: Matjaž Hočevar óriási űrt hagy maga után a zentai tekézésben. Hagyatéka legyen az a csapat, amely a legfiatalabb és legígéretesebb az országban, világbajnokkal és világbajnoki érmesekkel a soraiban.
Emléke tiszta marad, hiszen egész életét önzetlenül a sportnak szentelte.
