Saghmeister Gábor a harmadik Dakar-raliját teljesítette január első felében. A tapasztalt szabadkai versenyző tereprali-karrierjét az első pillanattól kísérjük, s tudjuk, minden évben más-más a helyzet. Idén is más volt, hiszen az előző, Argentínában és Chilében megrendezett versenyekhez képest a mostani hosszabb és nehezebb volt. Egy azonban ugyanaz: Gábor az idén is vért izzadt, mire meglett a kerete hozzá, sokan még most sem juttatták el neki a megígért támogatást, s hazaértekor megint bele kellett merülnie a munkába, mert nyakig van a mínuszban. Itthon lassan már elismerik, milyen teljesítmény végighajtani egy-egy ilyen versenyt, bár akadnak kétkedők, itt is, a helyszínen is. Ott például a morcosabb őslakosok farönköket gördítenek elébük, itthon megint csak másféle akadállyal találkozik. Lehet, hogy Gábort pont ez a fajta kihívás hajtja?
• Legutóbbi beszélgetésünk a kispárnával zárult. Hogyan szolgált?
– Köszönöm szépen, nagyon jól, bár még most is alá kellett gyűrnöm egy kabátot. Fontos kellék volt ez, hiszen napi 3-4 órát alhatunk a Dakaron, s ezt a lehető legjobb módon kell kihasználni.
• Ez volt az egyik leghosszabb Dakar. Elég volt ennyi pihenés?
– Elméletileg nem, mégis, az idén éreztem a legjobban magamat. Svájcból kaptam speciális energiaitalt, amelyből naponta 6 litert elfogyasztottam. Teljesen fittnek éreztem magamat, s az is nagyon fontos, hogy elkerült a sérülés. A Dakaron egyébként az a legfontosabb, hogy olyan tempót diktáljon magának az ember, amely szakaszonként elegendő az utolsó 200 kilométerre is. Az idén 5-6 órával gyorsabb voltam, mint az előző Dakaron, így valamelyest rutinos dakarosnak érzem magam. Csak már a motort kell lecserélni, mert ez a 690-es immár nem való oda. Az újonnan fejlesztett 450-es KTM egy tökéletes motor, s ez bebizonyosodott az idén. Sokkal könnyebb, a féktávokon fürgébb, ugyanolyan gyors, mint a 690-es, s a quadból egy igen erős váltót raktak bele, ami mindent kibírt.
• A te motorodban immár jóval több, mint 20ezer kilométer van, de tökéletesen működött. Minek köszönhető ez?
– Egyrészt annak, hogy az én stílusom motorkímélő, de főleg a német szerelőmé az érdem. Az is kiderült, hogy az én KTM-em egy jó szériából való. Torsten a KTM gyári szerelője volt, így minden hangját, rezzenését ismeri a motorkerékpárnak, s napról napra átrázta az egészet, így voltaképpen minden reggel új motorral vághattam neki. A KTM továbbra is magasan vezet a konkurencia előtt, teljesen profi módon kísérik a karavánt, s bár drága, biztosan a legjobb.
• Egy ellenőrző pontot tévesztettél el az egész Dakaron. Ez tényleg minimális hibának számít, a legnagyobbakkal is megtörtént, hiszen nehezítésként a bejelölt helytől mindössze 400 métere jelent meg a navigációs rendszeren, a tavalyi 3 km helyett. Ezzel a részével hogyan birkóztál meg?
– Megtanultam navigálni. Nem kellett senkit sem bevárnom, senki után hajtanom, hanem a saját tempómmal tudtam megcsinálni. Nem csak annál az ellenőrző pontnál vesztettem időt, hiszen több helyen egyszerűen nem jelent meg a nyíl a GPS-en. Az abu-dzabi világkupán sokat tanultam, s a sivatagban sem volt gond.
• Nem volt sérülés, de volt egy nagy bukás. Ha az ember itthon leesik a bicikliről, jól összeverheti magát. Te hogyan úsztad meg olyan sebesség mellett?
– Ez nagyban köszönhető a világ legjobb felszerelésének, amelyet az idén viseltem. Mindazonáltal észrevettem, hogy változtatni kell az edzőterveken. Volt erőm, de még jobban rá kell hajtani, hogy további egy-két órát a legjobb formában bírjak ki. A 11. napon egyébként a motor kezdett el rakoncátlankodni, s azt hitem, mindennek vége. Kizárólag egyesben tudtam ráhúzni a sebességet, s így kellett a dűnéken boldogulnom. Sok apróságon múlik, láthattuk Sainz esetét is. Ásnom ugyan nem kellett, de volt úgy, hogy húzogatni kellett a motort ki a homokból. Ezek akkor történnek meg, amikor nem teljesen felkészülten megy az ember neki a dűnének.
• Volt-e az idén olyan terep, amely eddig nem? Milyen meglepetések értek?
– Volt ám! Volt egy olyan rész, amikor odavágtam magamat a dűnéknek, s olyan volt, mintha betonon estem volna el. Borzasztó kemény a felső réteg, alatta meg nagyon puha. Veszélyesek a tevefüvek is. Mintha az ember egy sziklának menne neki! Buktam is egy ilyenen, akkor ért utol Csagin a Kamazzal, s láttam, ők is igen óvatosan hajtottak ezen a részen. De azért pillanatok alatt megoldották.
• Az idén azonban nem az volt a jellemző, hogy utolértek az autósok és a kamionosok…
– Nem, ez csupán Sainznak, Al-Attiyahnak és egyszer Chicherit-nek sikerült a Minivel, meg az említett Csaginnak. Nem kellett immár porban motoroznom, mert a motoros élmezőny első harmadában versenyeztem. Idén is a bennmaradásra és a célba érésre összpontosítottam, de a szponzorommal az idén leülök beszélgetni, s jövőre megpróbálok a minél jobb eredményre ráhajtani. A szerbiai autós-motoros sportnak eddig ez volt az érdeke.
• Az említett Sainz és Al-Attiyah párharca a tévében félelmetesnek tűnt. A helyszínen is?
– Hatalmas sebességgel harcolnak egymással. Ott, ahol mi 130 kilométeres sebességgel haladunk, ők bővel 200 felett. Érdekesség azonban, hogy őket szorosan követik a hatalmas Kamazok, amelyek 1300 lóerősek, a gumiabroncsokat a MIG-ől kapták, tiszta magnézium az egész, s aszfalton 230 km/h a végsebességük! A rugózásuk – csodálatos. Semmilyen szikla nem tudja megállítani. Ott van aztán az argentin Patronelli, aki törött kézzel versenyzett a quaddal, de nagyon gyors volt.
• Új tájak, új élmények?
– Inkább kínosak, mert igen sok mocsaras, lápos részen mentünk, sokszor 40-50 km-en keresztül. Nekem a sár nem gond, de nagyon süllyedt a motor, az olaj- és a vízlámpa állandóan pislogott, meg végig furcsa szagok jöttek ki a motorblokkból.
• Harmadszor csináltad végig. Azért fáradt vagy, nemde?
– Igen, fizikailag és pszichikailag is kimerül az ember. Főleg akkor ér el a fáradtság, amikor visszacsöppenek a hazai valóságba. Most még egy hétig nem ülök motorra, de utána muszáj, mert kezdődik a szerbiai bajnokság és a Balkán-kupa, amelyen Ricsi fiammal minden futamon szeretnénk indulni. Úgy látszik, nagy lesz már a konkurenciám, mert Ricsi azt mondta: „Fater, idén már gyorsabb vagyok!” Meglátjuk a következő edzőtáborban, Magyarországon.
• Az lenne az igazi, ha apa és fia együtt indulna a Dakaron. Abban a pillanatban te lennél a túl öreg, vagy ő a túl fiatal?
– Van ilyenre esély, már megfordult a fejemben az ötlet. Fejben Ricsi hasonlít hozzám, mindig tudja, hol a határ. A Dakaron talán ez a legfontosabb, mert semmi köze a krosszozáshoz, hanem tereprali. A különbség akkora, mint a karate és a cselgáncs között. Minden méter egy új út, nincs 100 százalékosan feltérképezve, mert ezt is emberek készítik. Az ottani lakosok közül sem szeret mindenki bennünket. Kerültem már olyan helyzetbe, hogy egy ott lakó az út közepére odarakott egy hatalmas farönköt, de volt olyan, hogy egy hatalmas sziklát elástak a homokba. Ezekre nem lehet előre felkészülni.
• Tudom, hogy ezernyi mindentől függ, de biztosan gondolkodsz már a 2012-es Dakaron.
– Az a baj, hogy hatalmas pluszmunkát igényel az, mire úgy összeáll a keret – s itt főleg a pénzügyekre gondolok –, hogy az ember egyáltalán gondolkodjon az induláson. Jó lenne egy marketingház, egy menedzser, aki csak ezzel foglalkozna, és én a versenyrészére bírnék összpontosítani. Nagyon fárasztó cégről cégre járni, s ezt már most el kell kezdeni. Remélem, nem csak az Europetrol szeretné magát reklámozni a világ legkomolyabb versenyén. A magyarok nem is tudtak elindulni, és például az erdélyi Gyenes Emánuelnak is nagy szerencséje volt, hogy az utolsó pillanatban megtalálta a maga főszponzorát.
• Mindent összegezve, 20-30 év múlva számodra miről marad emlékezetes a 2011-es Dakar-rali?
– Nekem arról, hogy az előzőkhöz képest könnyebben végigcsináltam. Laza és kiegyensúlyozott voltam, mindig tudtam, hogy hol vagyok. Ez egyfajta önbizalmat adott, persze kellett hozzá egy jó ló is. Nekem ez megy, most már csak a sebességet kell növelni.
(A fotók a Dakar-rali hivatalos fényképei)
