Habár az ellenkezőjét állítják, a szülők sem szeretik egyformán minden gyermeküket. A gépkocsivezetők is rendre különbséget tesznek autó és autó között. Ebből adódik, és teljesen normális, hogy a sportújságíró sem kedvel minden sportágat, még akkor sem sem, ha alkalomadtán amazokról is kell írni és azt a főnökök átlagon felülinek ítélik meg.
Jómagam a küzdősportokkal állok hadilábon, de azokat sem kedvelem, melyeknél a győzelmet nem lehet mérni, hanem a bírók gyakran szubjektív osztályzatai döntenek. Talán ezért is nem nagyon néztem már 34 éve szertornát és 26 esztendeje műkorcsolyázást. Mivel nem vagyok szurkolótípus, tárgyilagosan tudom kísérni a sporteseményeket, viszont az utóbbi két sportban nem vagyok annyira szakértő, hogy hibátlanul lássam, minden kötelező elem a helyén volt-e, tehát esetemben csakis az átérzés és általános sportműveltség a vezérlő. Ismerek viszont elég sok bírót, hogy feltételezzem, a torna és a műkorcsolya elbírálói sem csalhatatlanok, sőt, esetenként igenis mesze járnak a pártatlanságtól.
Ne kérdezze ezért tőlem senki, hogy jogos-e az amerikai Evan Lysacek vancouveri aranya az orosz Evgenij Plusenkoval szemben. A szoros pontozásból is látható, hogy a bírókat a két korcsolyázó komoly próbára tette. El kellett dönteni, hogy a címvédő orosz ihletett, de elég ideges szabad programja megér-e annyit, mint az amerikai világbajnok technikailag tökéletes, ám nagyon visszafogott és maximális biztonságra törekedő produkciója. Hogy párhuzamot vonjak: Alain Prost óriási autóversenyző volt, de soha a közönség kedvence, mert, hiába nevezték tanár úrnak, kockázatot nem szívesen vállalt, s a rázós esetekben rendre háttérbe szorult. Nem vagyok nemzetieskedő sem, mert abban az esetben Plusenkóra kellene szavaznom a tiszaújlaki, Csűry Lajosként született Edvin Marton hegedűművész miatt, aki Szerelmi tangó címmel írt zenét az orosznak a vancouveri kűrhöz és 2008-ban az Eurovíziós dalfesztiválon éppen ők ketten segítették az orosz Dima Bilan győzelmét.
Tulajdonképpen esetemben egészen másról van szó. 34 évvel ezelőtt láttam Nadia Comaneci fellépéseit a montreali olimpián és 1984-ben Szarajevóban élőben a Jayne Torvill, Christopher Dean jégtáncos párost. Azt vallom ezért, hogy e két sportágban már láttam a legjobbat, az utolérhetetlent és a felülmúlhatatlant, s minek most azt nézni, ami már nem tudja elállítani a lélegzetem?
