Mint általában minden szavazás, Szerbiában az olimpiai bizottság elnökének megválasztása is szükségtelenül kiélezett előjátékkal, majd vegyes reagálásokkal történt. Egy biztos, a többség mind a szavazók, mind pedig a „publikum” körében egyezik Vlade Divac megválasztásával, vagy pedig inkább azzal elégedett, hogy a posztról lekerült az eddigi elnök, Ivan Ćurković.
Függetlenül attól, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetőinek szemében Szerbia e választásokkal nem érdemelt ki tekintélynövekedést, hisz nagyon valószínű, hogy több döntés is nehezen egyeztethető össze a a szerb bizottság statútumával és a nemzetközi bizottság alapelveivel, senki sem kérdőjelezheti meg Divac győzelmét, annál is inkább, hogy a NOB szerint Ćurković három évvel ezelőtti megválasztása sem volt egészen tiszta ügy. Szerintük tehát világos, hogy a szerbiai sport vezetőségében továbbra sem fújnak friss szelek, hisz szemmel láthatóan még mindig nagyobb a hangsúly a trükkös háttéri játékokon, mint amennyire teret hódítana a demokratikus folyamat. Ćurković például erkölcsi bukfencet vetett azzal, hogy a szavazás előtt visszavonta jelölését, arra hivatkozva, hogy statútumsértés történt, hisz maga is ugyanígy került be 2006-ban a szerb sport első emberének székébe. Az újonnan posztot foglalók esetében azonban mégsem kifogás, hogy szabálytalansággal válaszoltak egy korábbi szabálytalanságra.
A legvitásabb a keddi választáson a szavazás módszere volt. Az igaz, hogy titkos szavazás esetén tartani lehetett a Ćurkovićot támogatók valamilyen mesterkedésétől, és attól is, hogy többen is másként adják le a voksukat, mint amikor azt nyilvánosan kell tenni, mégsem mellőzhető az elv, hogy ilyen esetben csakis a titkos szavazás a hiteles. Magát demokratikusnak nevező ország demokratikus szervezetében nem szavaznak nyilvánosan, hisz ezzel mindig fennáll a nyomásgyakorlás lehetősége és természetesen a hatalomtól való félelem megnyilvánulása. Aligha titok ugyanis, hogy Divac itthoni ügyei, a több egymást követő bukás után, akkor kezdtek felfelé ívelni, amikor a volt híres kosaras nyíltan kiállt a mai hatalmi struktúra mellett.
Nézzük azonban, mert nem valószínű, hogy Ćurković és csoportja fellebbez vagy bármi más módon megtámadná Divac megválasztásának hitelességét, mit jelent a keddi kézfelemelés a szerbiai sportnak. Erősen vitás, hogy túl sokat, hisz egy dolog a kampányban ígérgetni, egészen más pedig mindazt, vagy annak egy részét is megvalósítani. Hogy mit kellene vagy lehetne tenni a legmagasabb tisztségen a szerb sport érdekében, azt Ćurković is jól tudta. Ugyanakkor az új elnök számára kedvező körülmény, hogy csak a minimális előrelépés is óriási haladásnak tüntethető fel, hisz nagyobbára minden téren oly nagy a lemaradás a világ mögött. Ha tehát a szerb sport kap egy jó törvényt, új objektumokat és kedvezőbb edzési és versenyfeltételeket, különösen az utánpótlás esetében, Divacnak nyert ügye van. Ha viszont továbbra is elméleti és politikai harc folyik majd minden egyes kérdés esetében, kár volt elnököt választani.
Egyesek lelkendező érvelése, hogy végre élsportló jutott a fontos tisztségre, egyszerűen nem áll. Ćurković előtt a szintén híres kosaras Dragan Kićanović volt a SZOB elnöke, és sokra vele sem mentünk. Mindezen túl Divac megérdemel egy kis türelmi időt, hogy megmutassa akar-e, és tud-e tenni bármit is a sport érdekében. Addig marad egy adat, amely a szerbiai humor szerint is nemzeti büszkeségre adhat okot: Szerbia OB-elnöke ugyanis magasabb minden más ország OB-elnökénél.
