A horvátok összeállítottak egy erős hokicsapatot. A legjobb hazai játékosok mellé horvát származású, valamint veterán észak-amerikaiakat szerződtettek. Beneveztek az osztrák ligába, ott bejutottak a rájátszás negyeddöntőjébe, a múlt este pedig az alapszakasz legjobbja elleni négy győzelemmel az elődöntőbe is, ami mindenképpen nagy siker.
Vajon ez csak pénz és sport kérdése, vagy van benne hazafiasság is? Persze hogy van, hisz a horvát származású kanadai és amerikai hokizók, akik nem érvényesülhettek az NHL-ligában, valamivel kevesebb pénzért jöttek őshazájukba, mint amennyit a német, svájci, olasz vagy dán klubokban kereshetnének, ám ott mégsem ők lennének az ünnepelt sztárok, s a sikerélmény azért mégis fontos tényező. Nagy dolog, hogy meccseiket Zágrábban átlagban 5000 néző előtt játsszák, és az általuk is teremtett hokiőrület egyik velejárója, hogy a tehetősebb horvát cégek egyként sorakoztak fel mögöttük. Ami ugyancsak a hazaszeretet egyik formájának tekinthető, noha elsősorban érdekről szól.
Senki sem hitte, hogy Kanadában akkora hokiőrületet lehet teremteni, mint a vancouveri téli olimpia idején sikerült. A számok azt mutatják, hogy az ország lakosságának a fele nézte végig az USA elleni döntőt, és még vagy tízmillióan kapcsolódtak be időről időre a közvetítésbe. Mivel Kanada többnyelvű ország, az sem meglepetés, és szintén a hazaszeretet megnyilvánulása, hogy kilenc csatorna közvetítette a döntőt nyolc nyelven. Érdekes, hogy senki sem ütközött meg azon, főleg az amerikaiak nem, hogy a zárómeccs három bírója közül kettő kanadai volt. Valószínű, hogy a meccs befejeztével ők is örültek a hazai győzelemnek, ám feladatukat előzőleg közmegelégedésre elvégezték, hisz egyértelmű volt, ami nálunk teljesen elképzelhetetlen, hogy a bírói ténykedésben a szakértelmen kívül a pártatlanság és a tárgyilagosság a fő tényezők.
A hazafiasság kérdését pedig nem helybeli, hanem európai újságíró vetette fel. Az Eurosport riportere készített interjút a kanadai kapitánnyal a döntő előtt, és őt érdekelte, hogy a nemzeti büszkeségnek mekkora szerepe lesz a döntőben, s hogy lelkesíti-e a csapatot, hogy hazájuknak aranyat nyerhetnek.
– Nézze, uram, én hazafi vagyok. A játékosaim is azok. Mi azonban nem a hazáért játszunk, hanem önmagunkért. Az edzői karrieremben például jót mutat egy olimpiai elsőség, és a játékosok számára is az aranyérem a karrier egyik csúcsa lesz. Az, hogy sok szurkoló szorít értünk, kellemes érzés, viszont mi mint sportemberek, akármekkora összegre szól a szerződésünk a klubokban, így együtt akkor is a győzelemre törekednénk, ha az olimpia senkit sem érdekelne.
Lefordítva: nem a hazafiasság és a tribün lövi a gólokat…
