Nikola Salatić, az újvidéki Vojvodina röplabdázóinak edzője halk szavú, szerény ember. Játékos korában sem tolakodott soha az első sorokba, csak valamivel jobbnak számított a közepesnél, viszont annyira megszállottja a sportágnak, hogy annak idején is bizalmat keltett, és egy ideig csapatkapitány is volt. Amikor véget vetett a pályafutásának, esetében logikusnak tűnt, hogy az edzők kenyerét választja. Anyaegyesületében előbb a kezdőket bízták rá, hamarosan a serdülőket vezette, majd az ifiket, s minden korosztállyal sikeres is volt.
Komolysága és hozzáértése révén gyorsan haladt a ranglétrán, és Radovan Dabić, az első csapat akkori vezetőedzője megtette segédjének. Három évre rá, amikor Dabić vette a kalapját, a klub hagyományai szerint a segéd lépett előre. Nikola Salatić már a második idényben edzi a Vojvodinát, és két hete a felnőttekkel is megszerezte első serlegét. Voltaképpen a szerb kupában jobbára azokkal a játékosokkal diadalmaskodott, akiket egykor a serdülő- és ifimezőnyben egymaga nevelt ki, akiket nagyon jól ismer, és akikben maximálisan megbízik.
Amikor a klub vezetői tréfálkoznak, rendszerint azt mondják, hogy a csapat játékosainak nincs edzője, van viszont apja. Salatić ugyanis nem a keménykezű edzők közé tartozik, hanem olyan, aki apai gondossággal viseltetik minden játékosa iránt, s így szerzi meg a bizalmukat.
Salatić arról is ismert, hogy sokan más öltözékben nem is látták, csak melegítőben. Meg arról is, hogy nem nagyon szeret korán kelni.
A kupagyőzelem utáni ünnepség a hajnali órákig húzódott el, Salatićot pedig az egyik helyi tv reggel nyolcra kérte fel stúdióbeszélgetésre. Nehezére esett, de a klubpolitikával összhangban fegyelmezetten, időben megjelent. A beszélgetés úgy kezdődött, hogy az újságírónő jó estét kívánt. Az álmos Salatić száján akaratlanul is kiszaladt: Mi az, hogy jó estét? A lány megmagyarázta neki, hogy a beszélgetést felvételről majd csak este sugározzák. Mire a kiábrándult edző: Hát akkor nem lehetett volna egy kicsit később csinálni?
Néhány hónapja valamilyen személyes elintéznivalója akadt, s a klubban, lévén sok ismerősük, megbeszéltek neki egy fogadást egy fontos ember irodájában. Szokásával ellentétben Salatić öltönyben, nyakkendőben ment, majd nem nagyon tiltakozott, amikor a fontos ember titkára eltanácsolta, mondván, a főnökének nincs ideje, most mással van találkája. Egy óra sem múlt el, amikor csöngött a telefonja: Mért nem mentél el? – kérdezték tőle. Voltam – válaszolta –, de nem fogadott. Hogyhogy nem, hiszen csak rád várt? Végül kiderült, hogy a fontos embernek azt mondták, hogy egy magas fiatalember jön majd melegítőben, s így a titkár sem öltönyös vendéget várt.
Salatićot azóta is csak melegítőben látni, és reggel mindenki Jó estét!-tel köszön neki.
