A szellemeskedő kártyások azt mondják, hogy makkot vártam, tök jött, nagymamám pedig, amikor még egészen kicsi voltam, sokszor figyelmeztetett, hogy „csak emlegesd az ördögöt, majd megjelenik”. S tényleg, gyakran esik meg, hogy alig emlegettünk valakit, vagy csak gondoltunk rá, előttünk is termett. A napokban, miközben egy hazai I. ligás kosárlabda meccset kezdtem volna nézni, arra gondoltam, mire is vitték azok a fiatal szerbiai játékosok, akik 2007. nyarán Újvidéken világbajnokká lettek az U19-es mezőnyben. Néhány perc múltán, a belgrádi Mega színeiben már láthattam is Stefan Stojačićot és DušanKatnićot, kettőt a világbajnok 12-ből.
Az ifi világbajnokok pedig azért jutottak eszembe, mert két hetes késéssel olvastam el egy edző összefoglalóját a szerb kupa niši zárótornájáról, amelyben lesújtó képet fest a szerb kosárlabdában uralkodó állapotokról, s amelyben egyet tudtam vele érteni arról, hogy a sportág itt sikertelenül próbál megbújni a Partizan részleges Euroligás sikerei és a válogatott tavalyi Eb-ezüstérme mögött.
Szóval, azért mert a fővárosi kis klubokkal nagyobbára nem foglalkozom, kicsit meglepődtem azon, hogy a két volt világbajnok a hazai I. Liga középmezőnyébe tartozó csapatban tengeti pályafutását. Amikor utána néztem, megállapítottam azt is, hogy a világbajnok 12-ből három (Marković, Mačvan, Marjanović) ma a Hemofarm tagja, kettő (Raduljica, Jeremić) az FMP-ben, egy pedig (Kešelj), aki mellesleg sérülés miatt a vb-n fel sem lépett, a C. zvezda játékosa. Négy játékos esetében tüzetesebb kutatásra lett volna szükség, hogy megtudjam, hol vannak, azt viszont könnyű volt megállapítani, hogy a felnőtt válogatottban egyelőre csak hárman kaptak szerepet, de sem Marković, sem Mačvan, sem pedig Raduljica a lengyelországi Eb-n nem számított meghatározó játékosnak.
Világos, hogy Dušan Ivković kapitány nem fiatalíthatott teljes mértékben, hisz arra nem is volt szükség, évén, hogy van itt még, nagyobbára külföldi klubokban szereplő elég fiatal kosarazó ahhoz, hogy egy ütőképes gárdát lehessen összekovácsolni. Félő azonban, hogy egy kivételes korosztály, amelyből tízen már a 21. évet is betöltötték, voltaképpen elveszett lehet majd. Feltehetően csak egy-két kivétellel mind lemorzsolódik, hisz abban a korban vannak, amikor már tehetségükhöz mért tisztes esélyt kellett volna kapniuk, ha pedig külföldi szerződést szereznek, az amerikai kosarasok európai inváziója miatt új klubjaikban nem kapnak megfelelő játék- és fejlődési lehetőséget.
A kosárlabda másik gondja a pénztelenség, avagy a rendelkezésre álló anyagiak téves elosztása. Egyrészt ugyanis milyen jövője lehet egy C. zvezdának, amely 1,2 milliárd dinár adósságot halmozott fel, s amelyben nem a játékosok kapnak megélhetési lehetőséget, hanem a klub adminisztratív alkalmazottai és a havonta cserélődő edzők, a tényleges hatalom pedig a menedzserek kezében van. Példa erre a válogatott Bjelica szerződése, hisz ő csak 42 százalékban a klubé, az 58 százalékot pedig a játékosügynök „tulajdona”.
Nos, ebbe a C. zvezdába költözött át tegnap akét volt világbajnok, Stojačić és Katnić csak egy hónappal azután, hogy onnan elment Olaszországba egy valamivel idősebb tehetség, Tadija Dragičević, aki végső elkeseredésében, a kiadólevél ellenében a klubnak megbocsájtotta a teljes adósságot.
A szerb kosárlabda további veszélye, hogy a szövetség ismét az Adriai ligából való kilépést sürgeti. Erősen vitás, hogy ennek haszna is lehetne, mert egy nagyon gyönge első ligát kapnánk egy örökös bajnok Partizannal, s kérdés, hogy rajtuk kívül, a FIBA pontozása miatt, ki juthatna ki egyáltalán az európai porondra. Ha a szövetség illetékesei azt hiszik, hogy a FIBA megszeppen és bocsánatkérően térdre esik a szerb kosárlabda előtt, nagyon téved. Annak ugyanis jusson eszébe, mit válaszolt a nemzetközi szövetség amikor felmerült az ausztrál Alex Marić honosításának kérdése. Befolyásosság, az európai gondolkozásforma elfogadása és egyebek nélkül erről szó sem lehetett, holott a franciák, németek, oroszok, britek és ki tudja még ki más könnyen szerzik meg a nem is rossz amerikaiakat.
