Bárki megvádolhat azzal, hogy amikor csak említem Snežana Samardžić-Marković sportminiszter asszonyt, minden alkalommal rosszmájú vagy szőrszálhasogató vagyok. Pedig hagynám én őt békén, csakhogy ő nem akar senkit, tehát engem sem. Mert: tegyék magukat az Európai Bizottság helyébe. Milyen elvárásaik lennének azzal az egyénnel szemben, aki, mielőtt repülőre szállt volna, hogy elutazzon Brüsszelbe, kijelentette:
„Utazásom célja, hogy az Európai Bizottsággal ismertessem az általam vezetett minisztérium terveit az ifjúsági és sportpolitika terén.”
Nem szeretnék túlozni, de nem értem, hogy miért érdekelné ez őket, és arról sem tudok, hogy a minisztérium bármilyen ifjúsági és sportpolitikát folytatna. Tény, hogy napirendre tűzi az ifjúság és a sport kérdéseit, megvitatja őket, határozatokat fogad el stb., de nem látni, hogy ezekből kifolyólag bármi is elmozdulna a javulás irányában. Az ifjúság kérdéseivel – hasonló sikertelenséggel – többet foglalkoznak a civil szervezetek és a pártok ifjúsági szervezetei. Nem is járhatnak eredménnyel, hisz ki figyel oda a hatalomban a civilekre, és mit tehetnek ugyan a pártok ifjúságai, amikor számukra is az ideológiai és egyéb fotelharc a fontosabb, mint kortársaik java.
A sportban hasonlóan semmi nem történik, kivéve azt, amikor egyes klubok saját erejüket és az általános nemtörődömséget múlják felül; amikor a szülők és a rokonság játsszák el a szponzor szerepét, vagy pedig az olimpiai bizottság új elnöke váratlanul sikeres lépéseket tesz, nem elégedve meg a korábbi gyakorlattal, hogy az is jó hír, ha nincs rossz hír.
Pedig nyilvánvaló, hogy mi lenne a teendő. Lám, hogy maradjunk a sportnál, a kátyúba jutott horvát sport számára is azonnal világos lett, amikor – nem a minisztérium, hanem az olimpiai bizottság kezdeményezésére – nyolc pontban határozta meg az akciótervet, és legfontosabbként (az első három helyen) a sporttörvényt, az adópolitikát – amiből nyugati tapasztalat szerint hasznot húzna a kultúra, az egészségügy és az oktatás is –, valamint a közszolgálati tv-sportcsatornát nevezte meg.
Ha ott ülnék az Európai Bizottságban és Szerbia sportminisztere az ifjúsági és sportpolitikai terveit ecsetelné, megoldásként épp a fenti hármat válaszolnám. Meg azt, ami a horvátoknak sem jutott eszébe: az iskolai sport fejlesztését. Persze nem tenném a kezem a tűzbe, hogy a horvátok is bármilyen eredményt felmutatnak.
