Ahogy a falu központjába értem, először az ragadta meg a tekintetemet, hogy a művelődési otthont Ady Endréről, az iskolát Petőfi Sándorról, a könyvtárat pedig József Attiláról nevezték el. Magyarcsernye büszke lehet intézményeire, de talán egyik elnevezés sem szorongatja meg a helyiek szívét annyira, mint a helyi focicsapatnak a Kárpát-medencében egyedülálló neve: Roham! Van ugyebár székelykevei Kék Dunánk, hetini Törekvésünk és muzslyai Lehelünk, de Rohamunk is csak egy van, amely egyébként kuriózumszámba megy, hogyan maradhatott meg Rohamnak a II. világháború után. Mindenesetre, a magyarcsernyei focicsapat él és virul, szombaton pedig megünnepelte fennállásának 90. évfordulóját.
A Roham csapata 2012-ben
„Kell ez a csapat a falunak” – kezdte a himnuszok után elnöki üdvözlőjében Hódi Ervin, aki csak a közelmúlt történéseit foglalta össze dióhéjban, hiszen a Roham bővebb históriáját az egykori iskolaigazgató, játékos és klubelnök, Csányi Mihály ismertette bővebben, hangsúlyozva, hogy a szerbiai hatóságok mindig is a nemzetiségi összetétel megváltoztatására törekedtek a térségben, s bizony gazdaságilag is ellehetetlenítették az ottani magyarokat. Az 1922-ben alakult klubról megtudtuk, hogy elejében a Sloga nevet viselte, majd NSK lett belőle, s 1942-től kapta a Roham nevet. Csányi aztán emlékeztette az egyébként szépen megtelt teremben figyelőket a régi csapatok összetételeire, a szép pillanatokra, de a hullámvölgyekre is, kiemelve, a Rohamnak mindig akkor volt jó csapata, ha annak gerincét a helyileg kinevelt játékosok képezték.
Hódi is kitért az utánpótlás-nevelés kérdésére, de arra is, milyen nehéz immár összetoborozni egy-egy jó nemzedéket. Az elnök bejelentette, hogy a jubileum (és a falunap) alkalmából több barátságos mérkőzést terveztek, többek között egyet a Ferencváros öregfiúcsapatával és Bakonycsernye testvértelepülés csapatával.
A díszoklevelek kiosztásánál nagy tapsot kaptak a csapat leghűségesebb játékosai és sportmunkásai, de egy kicsit kesernyés volt a szervezők szája íze, hiszen sem a szerbiai, sem pedig a vajdasági szövetségből nem tartotta senki sem fontosnak a jubileum megünneplését, ugyanis egyik szövetségből sem érkezett küldött. Ettől még a helyiek jóízűen fogyasztották el a helyi vadászotthonban az ünnepi vacsorát, s koccintottak a Roham himnuszára: Édesanyám, csak egy a kérésem, futballcipőt csináltasson nékem!
Kivonatok a Roham történetéből
Annyit tudunk, hogy az első pálya a tehénálláson, a falu keleti végében, közvetlenül a valamikori kisvasút mellett volt. Csak később kaptak egy darab gyepet a temetővel szemben, amelyet aztán nagyszerűen rendbe hoztak, csak az öltözők voltak a közeli faluszéli házaknál, Hunyadiéknál, Bodóéknál, Fejes Feriéknél, vagy urambocsá a bikaistálló egyik helyiségében. Az első 1922-ben készült csoportkép már arról tanúskodik, hogy bőrlabdájuk, egyforma ingük, gatyájuk, sportszáruk volt ezeknek a marcona legényeknek. Hogy kik voltak az első ellenfelek? Pontosan nem tudni, de valószínűleg meghívásos alapon Tóba, Tamásfalva, Torda, Németcsernye, Kisorosz. Az idetelepült szomszéd falvak mással voltak elfoglalva, nekik itt élni kellett megtanulni.
1939-ben NSK lett a Slogából. Pontosan nem tudni, miért történt a névváltoztatás, majd 1942-től az egyesület felvette a Roham nevet. Hogy a későbbiek során, amikor nagyon sok egyesület szocialista hazafias nevet választott, a mi klubunk miért maradt meg Rohamnak, nem tudni, de azt igen, hogy Magyarcsernyéhez úgy hozzánőtt a Roham, mint egy faluhoz sem széles e hazában. De a határ túl oldalán sem ismerünk egyetlen ilyen nevű csapatot sem.
A harmincas évek a hőskor. Méltán nevezi Tanók tanító bácsi az Emlékőrzőben a csernyei labdarúgás hőskorának és az első aranycsapatnak az akkor játszókat. Az évtized végére 160 tagja volt a sportegyesületnek, A, B és ifjúsági csapata, először fizetett edzője Tóth Harsányi Sándor személyében, aki Zsomboláról járt át hetente háromszor, a legenda szerint kerékpárral…
A háború után 1945/46 telén alakult újjá a klub Fazekas István elnökletével. A csapatvezető Kurunczi János volt. 1947-ben 44 bejegyzett aktív játékosa és három csapata volt az egyesületnek. Egyebek között a következők alkották a nagy csapatot: Kurunci János, Csicsai József, Szekula István, Szekula András, Toldi József, Széles László, Bokor György, Stevo Mihajlovity, Tanók József, Fejes Ferenc, Fazekas József, majd a katonaságtól hazaérve Nehrer Lajos, Gyermán Mihály, Kocsis István, Zsiga István, Bodó Mátyás, Fazekas András stb. 1949-től ismét profi edzője van a csapatnak, a nagybecskereki Proleterből Juhász Imrét szerződtették.
1954-től új szakasz kezdődött a magyarcsernyei labdarúgás életében. A falu nyugati részében szinte teljesen önkéntes alapon megépült az új pálya lelátóval. Az első ilyen a környező falvak közül. Nagyon szép, a pályát körülölelő magas nyárfák igazi focihangulatot teremtettek vasárnap délutánonként a 400-500 magyarcsernyei focirajongónak…
A hatvanas évek derekától azonban beáll a mélypont a Rohamnál. Megindul a gazdasági elvándorlás a faluból, a fiatalok a vonzóbb városi életet választják, hiszen nincs a faluban munkalehetőség…
Voltak játékosok, akik megbecsülték környezetüket, voltak, akik évekig itt maradtak (voltak, akik itt is ragadtak), szerették a csapatot, a falut, voltak, akik nagy pénzeket láttak ebben, aztán csalódtak, és csakhamar továbbálltak. A nagyon közelmúltról, a mai helyzetről egy megjegyzés: a Rohamnak mindig akkor volt jó csapata, ha előzőleg ezek a játékosok a saját ifjúsági csapatából nőttek ki!
Rögös az út
Hódi Ervin, a Roham elnöke és Szalkai László kitüntetett, az ificsapat edzője szerint nem felhőtlen a jövő
– Rögös az út, de nem kilátástalan. Falunkban is fogy a lakosság, mind kevesebb a gyerek, így sportban az utánpótlással gondok vannak. A vezetőség azonban azért van, hogy a 90 éves Roham még sok-sok jubileumot megérjen. Az objektumaink felújításra szorulnak. Az öltözőnket például 60 éve építették, s hát a verett falak… A helyi közösség elnökeként azt mondhatom, hogy mi a tartomány felé figyelünk, onnan remélhetünk segítséget. Pályázaton eddig még nem nyertünk, de erre a jubileumra kaptunk egy kis támogatást. Tudomásunk van a határon átnyúló együttműködésekről s az azt segítő pályázati pénzekről, de először partnert kellene találni. Ha ez sikerül, biztosan megpróbálkozunk vele – nyilatkozta Hódi Ervin.
A mosástól a festésig
• Volt az ifik edzője, volt vezetőedző, elnök, elnökségi tag, mindenes. Melyik volt a legnehezebb?
– 1975-ben kezdtem dolgozni a helyi iskolában, s attól kezdve valóban mindent csináltam, az edzősködéstől a pálya festésén keresztül a mezek mosásáig. Nem volt pénzünk minderre. A legszebb része a kicsikkel való munka, akik hallgatnak az emberre, s jó látni, ahogy fejlődnek. A felnőttekkel már sokkal nehezebb, mert az edzéseket sem látogatják rendszeresen, időnként bepiálnak, s akkor a játék sem megy úgy, ahogy kell. Három évem van a nyugdíjig, de ameddig bírom, addig csinálom. A gond inkább az utánpótlással van, hiszen az alsóbb osztályokból alig tudok összeverbuválni 9-10 gyereket. Manapság a számítógép előtt ülnek, s nyomogatják a gombokat, a sport már kevésbé érdekli őket. Hogy mit hoz a jövő, meglátjuk… – mondta Szalkai László, akit a klub sokéves munkásságáért díszoklevélben részesített.
„Nem látod, milyen az ellenfél?!”
A 85 éves Nehrer Lajos nem egy nagy nemzedéknek volt az oszlopos tagja
• Lajos bácsi, ahogy nézegetem a klub történetét, azt látom, hogy 1943-ban kezdett el focizni, s még az 50-es években is oszlopos tagja volt a csapatnak. Meddig tartott a pályafutása?
– 17 évet fociztam összesen, tehát 1960-ig. Ez alatt az idő alatt két „aranycsapat” alakult. Egyik mindjárt a II. világháború után, s 3-4 évig volt együtt, majd amikor az idősebbek abbahagyták, keletkezett egy kis űr, mindaddig, míg a fiatalokat nem játszották kellőképpen be. 1955 táján aztán ismét egy kiváló nemzedék gyűlt össze, s egészen 1960-ig tartott ez az aranykor. Ez alatt az idő alatt a kisorosziakkal is selejteztünk, s bejutottunk a Bánáti Ligába, ahol a nagybecskereki Radničkival a legjobbak voltunk.
• Milyen poszton játszott?
– Nyolc évig centerhalf voltam, de megfordultam a jobb és a bal oldalon is, majd amikor a helyemre egy fiatalabb érkezett, visszahúzódott csatár voltam. Az alszövetség elismerésben részesített mint legjobb góllövőt.
• Az ön idejében kik voltak a legnagyobb ellenfelei a Rohamnak?
– Mindenekelőtt a szerbcsernyeiek, a már említett nagybecskerekiek, a Vulkan, egyszóval a környező falvak. Az eredmény azonban ezekben az esetekben jórészt a javunkra szólt. De szívesen jártak ide a nagyobb klubok, mint például a Proleter, a Kikinda és a Spartacus, de a Novi Sad is, Rusevljanin Hugóval és Árok Ferivel, akiről később hallottuk, hogy kiment Ausztráliába, s ott nagy sikereket ért el. Ezeknek a csapatoknak teljes gőzzel kellett is játszaniuk, mert annyira jók voltunk.
• Ez alatt a szép pályafutás alatt melyik történés maradt meg legkedvesebb emlékként?
– Az, amikor a kupából mindenkit kivertünk, s végül a nagybecskereki Proleterrel kerültünk össze. Azoknak vasárnap valami tétmeccsük volt, s kijöttek hozzánk, hogy mi vendégeskedjünk náluk, s ennek fejébe az idény végén kapunk egy ingyenmeccset. Végül megegyeztünk, kifizettek mindent, és fiákerrel grasszáltunk le-fel. Akkor már a híres Pálfi volt az edzőjük, de mi vezettünk 2:1-re ellenük, és az edző odaszólt a legjobb csatárának, Aćimovićnak: „Egy labdát sem rúgtál kapura!” A csatár meg visszaszólt: „Nem látod, hogy milyen ellenfelünk van?!”
