A zentai Surányi László tapasztalt légiósnak számít a vízilabdában, hiszen évekig Pécsett játszott és edzősködött, de megfordult a franciáknál és a görögöknél is. Mégis, nem kis bombaként robbant a hír, amikor kiderült, hogy a frissen Euroliga-győztes Partizanban folytatja a karrierjét. Tájainkról ilyen színvonalon nagyon kevesen próbálhatták ki magukat, s amikor egyszer-egyszer hazalátogatott néhány napra, csak az hallottuk tőle, hogy „nagyon kemény”… Surda újra itthon van, tele ajánlattal. Hogy merre folytatja, a közeljövő titka. Addig is, ki szerettük volna faggatni arról, mit is jelent egy szezont lehúzni a világ egyik legjobb klubcsapatában.
• A görög I. ligában játszottál, majd a Zentának megnyerted a II. ligát, aztán a nagy Partizanba vezetett az út. Mekkora volt a különbség?
– Óriási. A Partizan csapatként és egyesületként is másként dolgozik, mint az eddigi klubjaim. A vezetőedző mellett van segédedző, kapusedző, kondícióedző, külön konditeremedző, tehát Igor Milanovićnak csak a taktikával kellett foglalkoznia, a játékosok fizikai felkészítésére, az úszásprogramra más volt a hivatott. A Partizan mögött igen komoly koordinációs stáb is áll, külön ember foglalkozik a játékosok ügyeivel, fizetésivel, lakásaival, külön ember a médiával, s külön személy intézi az utazásokat. Mindez biztos, hogy rengeteg pénzbe kerül, de profi csapatról van szó, s kifizetődő a történet.
• Egy átlagos nap…
– Reggel egy óra kondiedzés volt, de nem csak súlyemeléssel, inkább mozgékonyabb gyakorlatokkal. Délelőtt volt még egy másfél órás vízi edzés, úszással, taktikával, este pedig egy félórás átmozgató kondiedzés után két-három óra víz következett. Egy pillanat szusszanás sem volt, az edzések hosszúsága pedig attól függött, épp mire készültünk. A Banjica uszodában minden a felnőttcsapatról szól, annyit foglaltuk le a medencét, amennyire szükségünk volt. Nem nagyképűségből mondom, de aki bekerül a Partizan felnőttcsapatába, az már nem kezdő. Itt olyan játékosok nem szerepelnek, akik közepes úszók, vagy dadog a kezükben a labda. Ez kőkemény profizmus.
• A Partizanban mindenki válogatott, vagy nagyon gyorsan az lesz. Hogy bírtad velük a lépést?
– A Partizanban világbajnokokat nevelnek ki. Egy görög első osztályból csöppentem bele, amely azért nem olyan színvonal, de úgy vállaltam, ha már megadatott a lehetőség, mindent megteszek azért, hogy megmutassam, ér a bőröm valamit. Az edzésekhez is úgy álltam hozzá, így 110 százalékban próbáltam magam odatenni. Szombat-vasárnap ugyanúgy mentem edzésre, mint például szerdán. Láttam, hogy Vujasinović 38-39 évesen is el tud menni vasárnap tréningre, így nekem eszembe sem jutott kihagyni bármit.
• Milyen edző, milyen ember Milanović?
– Bizonyított, hiszen megnyerte az Euroligát, valamint a Szuperkupát Savonában. Nehéz ember, kőkemény „katonatiszt”, aki szereti a rendet. Kétszer nem ismételt el semmit, így aki baromságot csinált, az kőkeményen megkapta a büntetését. Tudott dicsérni is, bár ezt nem vitte túlzásba. Félt tőle a csapat, de ez így is volt rendjén.
• Elvárásaidhoz képest elég játéklehetőséget kaptál?
– A bajnokságban és a hazai kupában rendre játéklehetőséghez jutottam. Voltak meccsek, amelyeken szinte végig vízben voltam. Volt jó meccsem, ahol öt gólt dobtam, volt gyengébb. Lehetett volna jobb idényem is, de ne felejtsük el, hogy a Partizanról van szó, ahol nem az volt a dolgom, hogy én döntsem el a mérkőzést. Arra kellett törekedni, hogy hiba nélkül végigjátsszam a találkozókat, főleg a védekezésben. Nem lehetek teljesen elégedett, de nincs okom szégyenkezni sem.
• A görögöknél az egyik legjobb játékosnak számítottál, a Zenta bajnoki címe pedig gyakorlatilag a te érdemed. Mit tudtál ehhez hozzátenni a Partizanban?
– Rengeteget tanultam, hiszen 8-10 olyan játékossal edzettem folyamatosan, akik most bajnokesélyesként készülnek a londoni olimpiára. Taktikailag sokat fejlődtem, mind védekezésben, mind taktikában, s a kondícióedzés terén is. Amikor odamentem, azt hittem, majd mindent tudok erről a sportágról, s ott döbbentem rá, milyen édeskevés volt az.
• Mi a tilos a Partizanban?
– Gólt kapni! A Partizan a védekezésre fekteti a hangsúlyt. Sokat gyakoroltuk az emberhátrányos szituációkat. Annyira kellett kitaposni, blokkolni, hogy a labdának szinte tilos volt eljutni a kapuig. A támadást, őszintén szólva, alig gyakoroltuk. Egy-két embernek volt szabad mozgása, s így kellett megoldani a gólokat.
• A Partizan játékosai a világ legjobbjainak számítanak. Milyen volt az egymás közötti viszony?
– Ők már külföldet is megjárt profik, ismerik egymást. Volt egy saját öltözőnk, amolyan második otthonunk, s itt sok időt töltöttünk együtt. Barátságosak, így gyorsan beilleszkedtem. A tiszteletet meg kellett adni, de nem felvágósak. Kijártunk kávézgatni a városba, buli azonban nem volt. A Partizan nem a bulizásról szól, hanem másnap edzés vagy meccs van. Savonában, amikor megnyertük a Szuperkupát, megvacsoráztunk, s irány mindenki a saját szobájába. Másnap reggel még úsztunk egyet, mielőtt visszarepültünk volna Belgrádba…
• Annál jobb referencia nem kell, mint hogy valaki a Partizan játékosa. Merre kacsingatsz?
– Egy évre szólt a szerződésem, s bár volt róla szó, hogy maradok, én a váltás mellett döntöttem. Próbálok valamilyen jó csapatba kerülni ismét. Kerestek Szerbiából, Magyarországról és más országokból is. Már a bajnokság után két nappal megkerestek. Vannak előrehaladott tárgyalások, de még semmi sem biztos. Szívem szerint Ausztráliát választanám, de ez a páromtól is függ.
• Ha valaki a mi környékükről a Partizanról álmodozik, mit kell tennie, hogy be is teljesüljön az álma?
– Rengeteget edzeni, rátenni az életét az élsportra. Nem szabad elhanyagolni a tanulást sem, én is be tudtam fejezni az egyetemet. Hanyagolni kell a nagy bulikat, a kicsapongást, lelkiismeretesen látogatni az edzéseket, és ez meghozhatja a sikert.
