Amennyiben a lehető leglehetetlenebb időben valaki kitartóan kocog fenn a töltésen, akkor a zentaiaknak nem okoz nagy fejtörést, hogy kitalálják, kicsoda az illető. „Á, az vagy a Surján doktor, vagy a Bakos” – legyintenek, s bizony az esetek döntő többségében igazuk is van, hiszen ez a két ember messze földön híres a megszállottságáról, a futás, a sport iránti szeretetéről. Azért messze földön, mert szívesen eljárnak Magyarországra is különböző megmérettetésre, s ezúttal is akkor kaptuk őket mikrofonvégre, miután a 12. alkalommal teljesítették a Békéscsaba–Arad–Békéscsaba távot.
– Ezen a versenyen 2001-ben vettünk először részt. Az első néhány évben csak „puhatolództunk”, a választóvonal pedig 2005 volt, amikor a Zenta Atlétikaklubról Délvidékre változtattuk a csapatunk nevét. Elsősorban azért, mert ezt a csapatot nem csak zentaiak alkották és alkotják, másrészt pedig azért, mert igen sok gondunk volt addig a határátlépéssel, s azzal vádoltak bennünket, hogy „már megint ezek miatt a szerbek miatt várunk a határon”. Azóta minden évben a dobogón vagyunk, a korosztályos versenyen pedig négy alkalommal lettünk elsők. Idén abszolút versenyben a hatodik helyen végeztünk, korosztályunkban pedig ezüstérmesek lettünk. A távot ezúttal 12 óra 29 perc alatt teljesítettük felváltva. Úgy érzem, hogy ezúttal is a maximumot hoztuk ki magunkból. Ami még minket illet, Bakos Ond barátommal rendszeresen részt veszünk a budapesti Nike-félmaratonon is, immár mintegy 15 éve, s azzal is dicsekedhetünk, hogy ott is az élmezőnyben vagyunk, hiszen a 6-7ezer versenyzőből mi valamennyiszer az első kétszázban végeztünk – újságolta Surján Gusztáv,aki ezúton szeretné megköszönni a zentai és a békéscsabai klub, valamint a zentai önkormányzat támogatását.
• Mi számít nektek soknak, illetve kevésnek? Itt persze a kilométerekre gondolok.
– Mi általában félmaratonig futunk, azzal, hogy most futok egy 6 órás versenyt is Palicson. Pontosabban, 5-től 21-ig, ez a mi távunk. Emellett nyáron mást is sportolunk, egy kicsit kajakozunk, lovagolunk, télen pedig kondícióterembe járunk. A palicsi megmérettetésen én már többször is voltam, leginkább a 12 órás versenyen voltam tagja egy másik csapatnak, s nagyjából meg is nyertük ezt a kiírást. Most egyéniben szeretném kipróbálni magamat, hogy mire vagyok képes. Erre napi három óra hosszat is edzek. Fárasztó ez, s a töltésen mindig keresem a birkózók és más társaságát – újságolta Bakos, Surján pedig hozzátette, ő hetente 4-5 alkalommal edz, 60-tól 80 kilométerig, felkészüléskor pedig 100–110-et.
• A futásra azt mondják, függőséget okoz. Vagy nagyon szereti valaki, vagy nagyon utálja. Mivel nem vagytok már fiatalok, s nem a jó alakért csináljátok, nálatok ez már valószínűleg függőség.
– A futás valóban endorfinokat termel az agyban. Ha véletlenül pár napig nem futok, feszültebb vagyok, s érzem, kellene valamit csinálni. Amikor sérült voltam, helyette kerékpároztam – mondja szakmai pontossággal dr.Surján.
• Ond, azt számoltátok-e már, hogy életetekben összesen mennyit futottatok le?
– 45 ezer kilométer biztosan megvan, mivel 15 éve futkározunk, évi kb. 3000 kilométeres átlaggal.
• Gusztáv, te a közelmúltban ismét felfutottál a Kékes tetőre. Annak mi a különlegessége?
– Az, hogy 400 méter tengerszint feletti magasságban kezdődik a verseny, s csak felfelé futunk, 11,6 kilométert. Az idén nagyon meleg volt, s mivel nagyon közel volt a békéscsabai futás, csak a második legjobb eredményemet sikerült elérnem.
• Biztos van olyan verseny, amelyre nagyon szívesen emlékeztek vissza, s olyan is, amelyet legjobb lenne elfeledni.
– Nekem a pesti futás a legemlékezetesebb, mert ott futottam először ilyen távot. Sajnos a legrosszabb emlék is Budapesthez fűződik, mert egyszer elszakadt az izmom, s 10 kilométeren keresztül izomszakadással futottam. Nem is nagyon tudtam mást tenni, mert nyílt terepen voltunk ott, tél volt, s másként nem is tudtam volna visszaérni – emlékezik vissza Ond, a doktor úr pedig csatlakozik társához: – Nekem is ezek a félmaratonok a legkedvesebbek. Fantasztikus érzés, amikor ennyi ember rajtol el egyszerre, dobszóra. A legkellemetlenebb élményem egy magyarkanizsai futásomhoz kapcsolódik: 1998-ban annyira kiszáradtam, hogy kórházba kerültem. Nem emlékszek pontosan a dolgokra, de azt mondták, kritikus állapotban voltam. Azóta nem vettem részt a kanizsai maratonon…
• Természetes, hogy vágyakoztok bizonyos helyekre, versenyekre. Melyek ezek?
– Elsődleges célunk jelenleg az, hogy összekovácsoljuk ezt a mostani csapatunkat, amivel már tervezni tudunk a jövőre tekintve. Rajtunk kívül most csapattag még a szenttamási Papp Albert, a nagykikindai Nebojša Milanković és a topolyai Fülöp Attila. Túlságosan nagy vágyaink nincsenek, Jó volna eljutni egy New York-i maratonra, vagy a berlinire, a londonira. Mindennek anyagi vetületei vannak, támogatók nélkül nehéz bárhová is kiutazni – állítja a földön járva Surján.
• Mindennek van eleje és vége. Meddig gondoltok még futkározni?
– Én mindig úgy terveztem, a fiammal futok majd, amikor ő úgy 60 éves lesz, én meg 90. Nem lehet ezt korhoz kötni – így Bakos, aki csakúgy mint doktor barátja, inkább már az 50-hez van közelebb.
Van tehát még mit fejlődni, fiatalok!
