A magyar és szerbiai kézilabda kapcsán az utóbbi időben sajnálatos módon nem olvasunk sok jót. Kivétel volt talán a Ferencváros női csapatának KEK-győzelme, és a Partizan elődöntője a Challenge-kupában, amely kapcsán csak volt egy parányi ok az ünneplésre, bosszúsak voltunk viszont akkor, amikor a Győr lányai elbukták a BL-elődöntőt, s az sem esett jól, amikor az ókontinens későbbi klubbajnoka, a Barcelona kiverte a Veszprémet, a Flensburg pedig átlépett a Szegeden.
Külön mesék a válogatottak bukdácsolásai, amelyek közül a legnagyobb pofon a magyar női nemzeti csapat orcáján csattant a hétvégén. Vajon van-e élő ember ezen a bolygón, aki mondjuk rá 10 évvel ezelőtt azt állította volna, hogy Görbiczék nem jutnak ki egy világversenyre? Nos, ez a szégyen is megtörtént, de a magyar sajtó még most sem ennek a kellemetlen ténynek a miértjeit keresi, hanem balga módon arról cikkezik, hogy még mindig van esély a 2012-es londoni olimpiára, ha...
Menjünk vissza egy kicsit az időben, amikor Veselin Vujović volt Szerbia férfi csapatának a szövetségi kapitánya. Kiderült, hogy a világ egykoron legjobb kézilabdázója edzőként inkább a fogadásaival törődött, nem a csapata győzelmével. A szerbek azóta ugyan ki-kijutnak a nagyobb megmérettetésekre, de ott már csak mellékszerepet játszhatnak, habár a válogatottak közül sokan a világ legjobb csapataiban meghatározó játékosok. Az a Barcelonában Nagy László is, aki a közelmúltban teregette ki a magyar kézilabda szennyesét, közben június 24-ével lemondott Sinka László, a Magyar Kézilabda-szövetség 1993 óta emblematikus figurája, a női válogatott körül pedig szintén fortyog egy ideje a dolog, mert állítólag néhány játékosnő üzent a sikeredző Mocsai Lajosnak, vegye vissza a válogatott vezetését. Erre jött az elbukott vb-selejtező, és Mátéfi Eszter lemondása. Lemondott Duško Milić, a szerbiai női válogatott szövetségi kapitánya is, akit már mindenfelől, még a szövetségéből is fúrtak, a szerb férficsapat felkészülése pedig úgy kezdődött meg a napokban Aranđelovacon, hogy a több mint 200-szoros válogatott Ratko Nikolić lemondta a címeres mezt, mert Veselin Vuković szövetségi kapitány csak a „B” csapatba sorolta őt, s egész szép kis üzengetés kerekedett belőle a médiában.
Természetesen, ezek csak azok a történések, amelyeket kiemelkedő módon kísértünk. Azok a szakemberek és sportmunkások, akik ebben a sportágban ténykednek, itt és északi szomszédunknál, nyilván sokkal többet mesélhetnének a visszásságokról, marad viszont a tény, hogy az egykor igen magas értékeléssel bíró két nációt mindennek lehet immár nevezni, csak nem kézilabdanemzetnek.
Nézzük, hogy első pillantásra mi vezetett idáig. Ha górcső alá vesszük a két ország bajnokságait, bizony sírva kéne fakadnunk. A magyaroknál egy bank és egy autógyár által szponzorált csapat röhögve sétál végig a nemzeti bajnokságban. A Veszprémnek immár nem méltó ellenfele még a Szeged sem, s a Győr lányai is minden erőfeszítés nélkül nyernek otthon. Szerbiában még siralmasabb a helyzet, hiszen innen már minden épkézláb játékos elszökött, s a bajnokság minősége olyan silány, hogy az már-már nevetséges.
És mi van az utánpótlás-neveléssel? Ada szülöttje Sterbik Árpád, Zenta szülöttje Radivoj Krivokapić, de sorolhatnánk több vajdasági kisközösséget is, ahol híres játékosokat neveltek. Ezek voltak a régi szép idők. A sivár jelen pedig az, hogy például Zentán még mindig betonon játszanak a fiatalok, s azok közül is a labdajáték legfanatikusabbjai, mert valljuk be őszintén: ki gondolja azt komolyan manapság, hogy a gyerekek hadát lehet elcsalogatni kézilabdára azzal, hogy a betonon essetek-keljetek?
Elérkeztünk tehát a pénzhez. Sem Szerbiában, s gyaníthatóan Magyarországon sincsenek meg azok a feltételek, hogy a kézilabda ismét tömeges (és sikeres) sportággá váljon. Sokan játsszák ugyan, de ezek többnyire régi szerelmek, mert láttam én ám Nagykikindán olyan I. ligás meccset, ahol a mokriniak és a temeriniek párharcában egy pocakos veterán volt a találkozó legjobbja.
Nálunk még mindig luxus egy-egy sportcsarnok. Ha megvan, azért jajgatnak, mert ügyetlen módon nem tudják fenntartani, s ha az is rendben van, úgy a politikumnak nincs hallása arra, hogy a sportot, a sportolókat támogassa.
Izland lakosságának a száma 300 ezer. A férfi válogatottjuk a 2008-as pekingi olimpián a döntőig menetelt, ahol a franciák nyertek 28:23-ra, a 2010-es Európa-bajnokságon pedig bronzérmesek lettek, a női válogatottjuk meg fölényesen harcolta ki a decemberei, brazíliai vb-t! Nem kéne szétnézni arrafelé, hogy is kell ezt csinálni?
