Nagy érvágás volt annak idején a magyarkanizsai, a vajdasági magyar és a szerbiai birkózásnak, amikor Korica Ákos a Szabadkán megrendezett junior Európa-bajnokságon nyert ezüstérem után úgy döntött, hogy életét Svájcban folytatja. Zürich mellé költözött a kedvesével (nem sokra rá a feleségével), s bár klubszinten ott sem lett hűtlen kedvenc sportágához, nagyjából világos volt, hogy Frísszel és Štefanekkal az ország egyik legígéretesebb versenyzője elveszett a válogatott számára. „Mi lett volna, ha...?” – teszik fel ezt a kérdést sokan errefelé, s bár Ákosnak sem volt mindegy, utólag úgy tartja, jól döntött. 29 évesen már a visszavonulás gondolatával is kacérkodott, de – mint mondja – a birkózásban még egy havi keresetet össze tud kaparni, s csapatának bajnoki ambíciói vannak.
• Utoljára akkor beszélgettünk Magyarkanizsán, amikor ezüstérmet nyertél a szabadkai junior Európa-bajnokságon. Azóta bizony sok idő eltelt, Svájcba költöztél. Röviden az akkori döntésedről, az életedről.
– Az Eb idején már a mostani feleségemmel voltunk együtt, s nem bírtam még vízummal sem meglátogatni, hanem kapnom kellett egy olyan meghívólevelet, amelyben egy klub, esetemben a Weinfelden – helyet ajánl a csapatban. Így jutottam ki két hónapra, amikor úgy döntöttünk, hogy a kétéves kapcsolatunkat házasság koronázza meg, mert különben a következő két évben nem mehettem volna ki. Megesküdtünk, de ottlétemhez még kellett egy iskola. Három éven keresztül tanultam, elvégeztem a kertészetet, de közben birkóztam is, hiszen mindent a sportnak köszönhetek, mert a klubon keresztül kerültem be az iskolába, s azon keresztül jutottam munkához is. Közben aztán munkahelyet váltottam, egy évvel ezelőtt megnyertem a svájci bajnokságot, s úgy döntöttem, abbahagyom a birkózást, hiszen az eddigi szabályok miatt mindig a legjobb külföldieket, oroszokat, ukránokat kaptam ellenfélül, s bizony a munka mellett nem volt könnyű tartani a szintet. Időközben megváltoztak ezek a szabályok, több klub is megkeresett, s elhatároztam, még egy évet végigküzdök. Aláírtam tehát a következő idényre, amely szeptembertől decemberig tart, az új klubom pedig a Hergiswil, amely 20 éve létezik, tavaly ezüstérmes volt, de az idén bajnokságot szeretne nyerni. A következő szezon pedig attól függ majd, hogyan végződik az idei.
• Svájcban sem kényeztetnek el benneteket, tehát a sport mellett dolgozni kell. Hogyan egyezteted mindezt össze?
– Nagyon megterhelő. Akkor, amikor a munka mellett még iskolába is kellett járnom, este meg tanulnom, rettenetes volt. Napi nyolc-kilenc óra munka, utána edzés, majd iskola és tanulás este 11-ig. Holtfáradtan estem az ágyba.
• Megnyerted a svájci bajnokságot 84 kg-ban. Mit tudhatunk egyáltalán a svájci birkózásról?
– E sportág véleményem szerint igen dinamikusan fejlődik Svájcban. Sokat fektetnek bele államilag, nagyon sok szponzor van, s a szakemberek, az edzők szinte egytől egyig külföldiek, jórészt a balkáni országokból. Fontos tényező az is, hogy számos külföldi birkózik ott munka mellett, s a svájci versenyzőknek kiváló felkészülést biztosítanak. Több liga létezik. Az I. ligában vannak természetesen a legerősebbek, amelyek a bajnoki címért küzdenek, a II. ligában a kisebb csapatok az I. ligába igyekeznek, a III. ligában pedig jórészt kezdő, fiatalabb birkózókat versenyeztetnek.
• Ez azt eredményezheti, hogy a közeljövőben becsúszhat egy-egy svájci érem?
– Megtörténhet, hiszen keresik a külföldi klubokkal, válogatottakkal való együttműködést, sokat utaznak és vesznek részt külföldi versenyeken, edzőtáborokban. A svájciak nemcsak a munkában, hanem a sportban is szorgalmasak, tehát megvan mögöttük a megfelelő munka. Sok igazi parasztgyerek van, akik kőkemények, s nekik csak annyi hiányzik, hogy valaki megmutassa nekik a technikát.
• Hogyan élnek meg a klubok?
– Nagyon sok szponzor van, a felkért vállalatok szinte mindegyike akar reklámozni. Korrektül fizetnek, s sok pénz folyik be a klubok kasszájába. Országos bajnokságot Svájcban megnyerni nemcsak dicsőség, hanem jó pénzkereseti lehetőség is úgy a klubnak, mint a versenyzőknek. Nem ritka, hogy egy-egy birkózómérkőzésen 3-4 ezer néző van. Amint egy klub kitermel egy válogatott versenyzőt, azt nem csak az állam, hanem a klubja és annak szponzorai meg a városi vezetőség is támogatják.
• Az a tény, hogy országos bajnok vagy, automatikusan válogatottságot is jelentett volna, ha vállalod?
– Tudni kell azt, hogy nem könnyen hullott az ölembe az aranyérem. Minden egyes pontért meg kellett küzdenem, mert jó a konkurencia, egyre jobb. Külföldiként 150 százalékot kellett beleadnom. Az én súlycsoportomban is van több jó birkózó, ezek közül bárki megnyerhette volna a bajnokságot, nem lett volna meglepetés. A válogatottság meg tényleg sok lett volna már.
• Itthon viszont abban az időben nem volt ellenfeled, s nyilván most sem sok lenne, ha itthon versenyeznél. Az Eb-érmed után nem volt benned egy kis keserűség amiatt, hogy Szerbiában még most is vígan utazgathatnál minden nagy versenyre?
– Ezzel nagyon sokat foglalkoztam magamban. Nehéz döntés a sportkarrier és a nagybetűs élet között választani. A mai napig a legnagyobb érzés számomra sportolóként a dobogón állni, Szabadkát soha nem felejtem el. Amióta Svájcban élek, kétszer úgy jöttem haza és nyertem meg az itthoni bajnokságot, hogy ott készültem fel. Persze, hogy bánja az ember, hogy nem tud teljességben mindkettőben lenni. Végül is elégedett vagyok a döntésemmel, hiszen hozhattam volna még egy érmet, de akár le is sérülhettem volna. Most biztonságban érzem magam. 29 éves vagyok, s ahogy szétnézek itt, Szerbiában, az én koromban már alig birkóznak. Ez meg nem jó egy olyan sportbeállítású egyénnek, mint én vagyok. Én még húzom ott kinn az igát, talán nem éltem ki az egészet, talán ezért vagyok még mindig a szőnyegen.
• Szülővárosodban bementél-e a klubba, milyen élményekkel térsz vissza választott hazádba?
– Amikor hazajövök, a napi két edzés belefér. Most volt Magyarkanizsán edzőtábor a kicsiknek, ahol délelőttönként besegítettem, edzést csináltam. Nagyon örültek nekem, és én is nekik, hogy új dolgokat taníthattam. Az egész éves munka után itt élem ki az edzési, sportolási vágyamat. Összejövök a birkózóbarátokkal, edzünk, szórakozunk.
• Ez a svájci is olyan, mint Németország, hogy robotolni kell egész nap, és kész?
– Szinte igen. Reggel héttől esti hatig dolgozunk. Nagyok az elvárások, szünet szinte nincs is, de a fizetés jó.
• Vannak azért érdekességek is.
– Ilyen például a svájciak nemzeti sportja, a forgácsbirkózás. Ez egy súlycsoport nélküli megmérettetés, tehát nagydarab emberek űzik, profi szinten. Aki ebben sikeres, Svájcban országos hírnévre tesz szert. A versenyzők gatyában esnek egymásnak, s egy kézzel kötelező egymás övébe kapaszkodni. Nagyon nyitott, akciódús az egész, nem lehet kibekkelni a kontaktust. A legnagyobb torna háromévente van, ahol királlyá avatják a győztest egy hatalmas stadionban, 70 ezer (!) néző előtt. A média lázasan kíséri az eseményt, a „királyt” a tenyerén hordja.
• A küzdősportok egyik legfontosabb pontja a helyes táplálkozás. Mi Svájccal kapcsolatban tudunk az olvasztott sajtról, s nagyjából ezzel be is zárul a kulináris tudásunk. Svájcnak is rossz a konyhája?
– Ez nem igaz! Én nagyon szeretem a svájci konyhát. Sok saláta, hús, sajtok, a raclette, a fondue. Ínyenc dolgok.
